Megfutnám akkor az évi rendes Sziget-körömet, tisztelettel.

Nem lesz nagy kör, valahogy évről évre kisebb, szép lassan kiöregszünk egymásból. Kölcsönös elhidegülés, lassú, de biztos.

Tehát nem akarok mindent a Szigetre kenni, hogy mekkora egy gigavurstli lett, és hogy már nem lehet zenei programot találni két kültéri marketingkommunikációs megoldás között, illetve hát ezt éppen rákenhetném, mert tényleg gigavurstli, és ugyan a piacgazdaság lelkes híveként és eredményorientált médiaipari dolgozóként is tisztában vagyok a magyar médiapiac szörnyű tulajdonságaival, és eszem ágában sincsen nyomni a komenista-hippi szöveget arról, hogy a pénz hogy tesz tönkre mindent (a rockzenét történetesen egyáltalán nem teszi tönkre a pénz, gondolkozzunk már!, a komenista hippiknek is azért vannak ezerszámra zenekaraik a U2-tól a Rage Against The Machine-ig, mert az ipar működik és a komenista-hippi zenekarok is gennyesre keresik magukat), de tényleg úgy tűnik, mintha elbillent volna valami csúnyán, a fiatal fogyasztóra éhes brandek minden fa mögül öntik a nettó baromságot a tömött sorokban vonuló célcsoportra, mert a fiatalokra célzott marketingüzeneteknek megvan az a kellemetlen tulajdonságuk, hogy tízből kilencszer az idiotizmusnak a fájdalomküszöbön túli szektorába hatolnak. (Ha én reklámügynökség lennék, máris házalnék egy olyan kampánytervvel, amelynek az a lényege, hogy az illető márka egyáltalán nem lesz jelen a Szigeten, ettől lesz igazán különleges, kúl és fiatalos.)

Zenéről meg nincs mit mondani, mert amiről mégis lenne, az rajtam kívül maximum kétszáz embert érdekel az országban, jó eséllyel kettő lehet közülük Népszabadság-olvasó. Írhatnám, hogy Cathedral, Stereochrist, Wall of Sleep, Böiler, Isten Háta Mögött meg a többi, és mondjuk ezekért rettenetes mennyiségű célzott marketingüzenetet vagyok képes elviselni, tehát jövő van, legalábbis nem sötétebb, mint bármi másnak a jövője a konkrét geopolitikai realitásban.