A tiltakozók nyomán a Vatikán azonnal hivatalos közleményben jelezte, hogy a beszéd egészét kell nézni az értelmezéskor, s egyébként a pápa a mondat előtt felhívta a figyelmet, hogy az meglehetősen nyers, ezáltal mintegy elhatárolódva az abban foglaltaktól. Paul Poupard bíboros, a muszlimokkal való párbeszédért felelős pápai tanács vezetője szerint az ész és a hit viszonyáról szóló beszéd fő mondanivalója az volt, hogy a vallásos emberek a szakrális kizárását a szekuláris közügyekből a legfontosabb elveik elleni támadásnak tekintik, vagyis a pápa valójában "kinyújtotta kezét az iszlám felé a túlszekularizált globális kultúra elleni küzdelemben". Federico Lombardi vatikáni szóvivő ezzel egybehangzóan kijelentette, hogy "a Szentatya beszéde voltaképpen a nyugati kultúrát figyelmezteti arra, hogy kerülje el az Isten megvetését és a cinizmust, mely a szent kigúnyolását a szabadság gyakorlásának tekinti". A pápa szerint ugyanis "a vallási dimenzió valójában a nagy kultúrákkal és a világ vallásaival való gyümölcsöző párbeszéd lényegi feltétele, ugyanis az ész, amely süket az istenire és amely a vallást a szubkultúrák közé száműzi, képtelen a kultúrákkal való párbeszédre". Tény, hogy hasonló álláspontot képviselt az egyház a Mohamed-karikatúrák kapcsán, amikor Aldo Giordani, az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának főtitkára kijelentette, hogy "az egész keresztény világot elszomorítja és fájdalommal tölti el ez a fajta humorizálás, mely egy más valláson lévő testvéreinket veszi célba".

A pápa beszédének ismeretében nyilvánvaló, hogy XVI. Benedek - a szélsőséges iszlamista erőszak elutasítása mellett - valójában a szekularizmust vette célkeresztbe, és arra hívta fel a figyelmet, hogy a társadalmaknak a vallási dimenzió újrafelfedezésére és integrálására van szükségük. Mégis elképzelhetetlen, hogy az előadás készítésekor a pápa nem lett volna tudatában annak, hogy az ominózus mondat nem marad következmények nélkül, különösen a jelenlegi kiélezett globális valláspolitikai helyzetben. (Sokan gondolkodhatnak el persze most azon a Vatikánban és környékén, hogy a Mohamed-karikatúrákkal szemben annak idején védelmükbe vett "vallási érzékenység" valójában nem az idiotizmus egy szélsőséges fajtája-e. Az a tény, hogy az iszlám erőszakosságának vádja ellen a tömegek ártatlan apáca legyilkolásával, templomok - köztük nem katolikusok - felgyújtásával tiltakoznak, kétségkívül arról tanúskodik, hogy bizonyos esetekben a vallás a gondolkodás utolsó morzsáit is képes gyökeresen kiirtani az emberből.) Nyilvánvaló ugyanakkor az is, hogy a beszéd egészét tekintve az ominózus mondat szerepeltetése majdhogynem önkényes. Vajon mégis mi lehetett a pápa célja azzal, hogy megkockáztasson egy ilyen felháborodást az iszlám világban?

A válasz: Európa. Pontosabban: a keresztény Európa. XVI. Benedek már bíborosként is az egyik legelkötelezettebb képviselője volt az Európai Unió keresztény alapokra helyezésének. Ennek a törekvésnek két dolog áll útjában: a muszlim expanzió és az európai szekularizmus. A több tízmillió muszlim bevándorló - nem kis részben az európai demográfiai visszaesés szívóhatásának köszönhetően - paradigmatikus változásokat készít elő a kontinensen. Európa "alapvető demográfiai és kulturális változásokon megy keresztül, melyek hosszú távú következményeit senki sem képes megjósolni. A Földközi-tengertől délre és keletre lévő fiatal muszlim társadalom az öregedő Európa gyarmatosítására - a kifejezés nem túlzás - készül", fogalmaz Neil Ferguson neves brit történész. Néhány évtizeden belül számos országban a fiatalok többsége muszlim lesz, és ezen államokat egyre inkább egy militáns iszlám népesség fogja befolyásolni vagy akár uralni is, amely meg van győződve arról, hogy régóta várt győzelme Európa szívében már csak karnyújtásnyira van tőle, írja George Weigel, neves katolikus szerző, II. János Pál pápa biográfusa. Weigel arra hívja fel a figyelmet a keresztény Európa programját összegző, XVI. Benedek hasonló tárgyú megnyilatkozásait tükröző munkájában, hogy a duzzadó népesedésű Törökország csatlakozása esetén Nyugat-Európa demográfiai helyzetének alakulása egy olyan perspektívát tár elénk, mely szerint a század közepére Törökországnak lesz a legfőbb szerepe az EU politikai döntéshozatalában. Weigel felteszi a kérdést: "egy alkotmányában világnézetileg semleges Európa" vajon "hogyan lesz képes kezelni azokat az embereket, melyek jelenléte gazdaságilag nélkülözhetetlen, de akiknek a világnézete akár agresszív módon is antiszekuláris?".

XVI. Benedek/Ratzinger bíboros nem először állította szembe az iszlám expanzióval Európa rekrisztianizálását. Néhány éve bíborosként az EU keresztény alapokra való helyezését sürgette, kijelentve, hogy egy "mindenfajta vallási alapot nélkülöző társadalom a fundamentalista szélsőségesek prédájává válik", majd leszögezte: "Csak egy érvekkel alátámasztott vallási értelem képes moderálni a radikális mozgalmakat és egyensúlyt találni a kultúrák közötti párbeszédben." Justo Lacunza, az Arab és Iszlám Tanulmányok Pápai Intézete egykori rektorának a napokban a Vatikáni Rádióban elhangzott elemzése szerint XVI. Benedek iszlámról mondott szavait világszerte szimpátiával fogadták mindazok a muszlimok, akik elutasítják az erőszak vallásos igazolását, vagyis ezek szerint tény, hogy a pápa szándékosan határolódott el beszédében az iszlamista szélsőségesektől. XVI. Benedek tudatában van annak, hogy még az egyébként szekuláris és antiklerikális európai értelmiség egy részében is komoly szimpátiát keltettek a muszlim veszéllyel szemben Európa keresztény identitását hangoztató kijelentései. A napokban elhunyt, magát ateistaként meghatározó, Európa iszlamizálódását igen keményen elítélő Oriana Fallaci halála előtt nem sokkal személyes audiencián beszélgetett XVI. Benedekkel, akit nagyra tartott az "európai kultúra és a keresztény gyökerek védelméért".

A pápa minden bizonynyal számít arra, hogy az iszlám expanzió veszélyének megvillantása szorosabbra zárhatja az európai társadalmak egyébként pusztán névlegesen keresztény tömegeinek sorait és hozzájárulhat a "bennünket" fenyegető külső veszéllyel szemben valamiféle keresztény identitás tudatosításához, erősítéséhez. A Vatikán szerint az "iszlám Európa" alternatívája az, ha "Európa újra megtér és a kereszténységet - különösen a katolikus egyház társadalmi tanítását teszi magáévá", írja Weigel, majd így folytatja: "Úgy tűnik, évek óta ez a forgatókönyv irányítja a Vatikánt: az egyesülő Európa arra fog kényszerülni, hogy feltegye a kérdést, mi a forrása egységének - és erre végső soron egyetlen válasz van: a kereszténység. Így a leglelkesebb vatikáni "Európa-pártiak"' az Európai Unióban és bővítésében evangéliumi lehetőséget látnak - lehetőséget arra, hogy megfordítsák az európai szekularizáció évszázados folyamatát. Brüszszel, mely azon van, hogy Európa hátralévő maradékát is "Belgiummá" tegye, éppen ellenkezőleg, Európa maradékát is Lengyelországgá fogja tenni."

A muszlim expanzióval és a szekularizálódott nyugati társadalmakkal szemben a "vallásilag intenzívebb kelet-európai országokban" látja Weigel szerint a Vatikán "Európa újrakeresztelésének" a lehetőségét. Az eddig csatlakozott, kétségkívül konzervatívabb vallásosságot képviselő kelet-európai országok és a hamarosan csatlakozó Bulgária és Románia az EU politikai döntéshozatali egyensúlyát is fokozatosan átalakítja, emellett ugyanakkor alapvető vallásdemográfiai változásokat is eredményez a várhatóan milliós munkaerő Nyugatra vándorlásával. (A Nagy-Britanniába bevándorló mintegy hatszázezer kelet-európai - akiknek a zöme lengyel - az ország történelmében a legnagyobb mértékű bevándorlást jelenti.) Ennek hatása egyrészt a helyi társadalmak vallási kultúrájának jobbratolódásában mutatható majd ki, másrészt viszont a muszlim munkaerő fokozatos kiszorításában, ahogyan az Nagy-Britanniában már meg is figyelhető, ahol a helyiek szívesebben foglalkoztatnak egy angolul nem beszélő, frissen bevándorolt lengyelt, mint egy tökéletes angolságú második generációs muszlimot. Ennek megfelelően XVI. Benedek beszédének közvetett szándéka akár a kelet-európai - Európa "újraevangelizálásában" komoly szerepet játszó - munkaerő-áramlás előtti sorompók felengedésének ösztökélése is lehetett az iszlamizmus veszélyének meglobogtatásával.

Az ominózus mondat elsődleges célpontja tehát nem az iszlám, hanem az iszlám vallási radikalizmus felidézésével valójában a szekuláris Európa eszméje volt - nem sokkal azután, hogy Merkel kancellár asszony Németország fenntartás nélküli támogatásáról biztosította az új EU-alkotmány keresztény alapokra helyezéséért, vagyis az európai politikai közösség vallási legitimációjáért lobbizó pápát.