Mindszenty bíboros rádiónyilatkozata 1956. november 1-jén, szabadulása után

MTI - Jármai Béla

A háború még véget sem ért, amikor a pápai nunciust kiutasították Budapestről, és a diplomáciai kapcsolatok megszakadtak az Apostoli Szentszék, illetve Magyarország között. Utóbbi helyreállítására a kommunista diktatúra kiépüléséig történt néhány sikertelen kísérlet, az 1950-es években a kérdés értelemszerűen fel sem vetődött. A földosztás, a köztársaság kikiáltása, majd az egyesületek felszámolása, az egyházi iskolák államosítása súlyos sérelem volt az egyházra nézve, ráadásul 1945 óta az esztergomi érseki széket az egyház érdekeit harciasan védő Mindszenty József hercegprímás töltötte be. 1947 második felében nyilvánvalóvá vált a szovjet típusú átrendeződés előkészítése, melynek egyik betetőzését jelentette a kommunistákkal szemben semmiféle engedményre nem hajló Mindszenty 1948 karácsonyán történt letartóztatása, majd bebörtönzése. A pápa végig nyíltan támogatta Mindszenty egyházpolitikai lépéseit, melyeket később a szemében is igazolt az egyházakat "egyezmények" aláírására kényszerítő, majd nyíltan felszámolni akaró Rákosi-rendszer antiklerikalizmusa.

Fontos megjegyezni, hogy XII. Piust "politikus pápaként", vagyis a közélet iránt érdeklődő egyházfőként tartja számon a történetírás. Pápasága előtt 12 évig élt Németországban, közelről látta a modern diktatúrák kiépülését és működését, s bizonyára ezek az évek tették fogékonnyá Kelet-Közép-Európa problémái iránt. A világháború idején tanúsított szerepe viták tárgya, kétségtelen azonban, hogy 1945 után a korábbi éles antibolsevizmusát is felülmúlva fordult szembe a világhatalommá lett Szovjetunióval és a kommunizmussal. Úgy vélte, utóbbiak valódi ellensúlyát immár az Egyesült Államok és a nyugati demokráciák adják, melyeknek ezért a hidegháború idején elkötelezett szövetségese lett, jóllehet, korábban inkább a keresztény színezetű tekintélyuralmi rendszerekkel rokonszenvezett. A kelet-európai kommunista diktatúrák egyházüldözése nyomán meggyőződésévé vált, hogy a világrendszerek élesedő, valamelyik győzelmét hozó harcában nincs köztes megoldás, ezért híveit - például az arra amúgy is fogékonynak mutatkozó Mindszentyt - a valamiféle középút keresése helyett a mártíromság vállalására, a kommunista diktatúrákkal szembeni ellenállás útjainak keresésére buzdította.

Az SzKP XX. kongresszusa után, 1956 tavaszán a pápa jól érzékelte a kommunista diktatúra megroggyanását, zavarodottságát és a Magyarországon növekvő társadalmi elégedetlenséget, az egyházat nyomasztó kötelékek kisebb lazulását is. Kapóra jött a "pogány" felett a keresztény népek összefogásával aratott, ezért könnyen aktualizálható nándorfehérvári diadal 500. évfordulója, melynek kapcsán XII. Pius június végén apostoli levelet intézett "a katolikus egyház istentelen materializmustól gyötört népeihez", vagyis a szovjet befolyás alatt álló, pontosan felsorolt kelet-európai országokhoz. Ebben kiemelt figyelmet szentelt Magyarországnak, és név szerint is megemlékezett Mindszentyről. (Továbbá a hozzá hasonlóan üldözött Stepinac horvát és Wyszynski lengyel érsekről.) Méltatta a kommunista egyházüldözés áldozatait, és kemény szavakkal figyelmeztetett az egyház iránti hűség fontosságára (például azokkal szemben, akik "Krisztus tanítását megszelídíteni törekszenek", vagyis a diktatúrák viszonyai közötti kibontakozás lehetőségét keresik), hogy az egyház legyőzze "a legkeserűbb gonoszság csapását" és kikerülhesse a "gyalázatos tévedések cselvetéseit". A pápa levele egyértelműen a kommunizmussal szemben alkut nem ismerő, inkább a szenvedések vállalására buzdító megnyilatkozás.

A forradalom kibontakozását követően gyorsan, október 28-án Luctuosissimi eventus kezdetű enciklikában reagált az eseményekre. Reményét fejezte ki az erőszak, a háborús szenvedések mielőbbi megszűnésével kapcsolatosan a "borzalmas öldöklés vérében fekvő" Magyarországon, de üdvözölte is az egyház jogait helyreállító, sőt méltányoló "boldog és békés társadalmi élet" újjáépítését, mely más kelet-európai diktatúrák elnyomottjainak is példát mutat az újjászülető magyar államban a kereszténység és az egyház szerepét hangsúlyozta. Mind ebből a körleveléből, mind az október 30-án felsőpetényi internálásából kiszabadított Mindszentyhez intézett üdvözlő táviratából kiderül, hogy a pápa - az esztergomi érsekhez hasonlóan - nemcsak lezárni kívánta a kommunista uralom időszakát, hanem ott is folytatni mindent, ahol az 1940-es években abbamaradt, s "az igen kedves magyar nemzetben oly súlyos tévedések és vérontás után virágozzék és tündököljék az a hűség, amelyet az egyház és az Apostoli Szentszék irányában őseitől örökölt".

Az eseményeknek a pápa továbbra is kiemelt figyelmet szentelt, és azokat nemcsak világpolitikai, hanem egyháztörténeti jelentőséget is tulajdonítva kommentálta, amit november 1-jén kelt, Laetamur admonum kezdetű enciklikájában is világossá tett. A katolikusokat felszólította, hogy tevékenyen vegyenek részt "az igen szent ügy", vagyis a forradalom utáni magyar állam újjáépítésében, utóbbin értve természetesen az egyház jogainak hangsúlyos biztosítását. A pápa helyeselte Mindszentynek a forradalom napjaiban foganatosított határozott intézkedéseit.

Alighogy hírét vette a november 4-i szovjet beavatkozásnak, XII. Pius már másnap újabb (Datis nuperrimus kezdetű) enciklikát bocsátott ki. Szomorú szavakkal ítélte el a szovjet beavatkozást, a kibontakozó újjáépítés leverését. Fontos, hogy a pápa sem szólított fel a Szovjetunióval szembeni ellenállásra, inkább a történtek keserű tudomásulvétele, az erőszak és a vérontás beszüntetésének szorgalmazása, továbbá az agresszor isteni büntetésével kapcsolatos reménység hatja át szavait. (Utóbbira l.: "Isten az uralkodókat és nemzeteket néha még életükben sújtja igazságtalanságaikért, amint ezt a történelem példái elénk tárják".) A magyarok sorsáért való aggodalmának megfogalmazásakor - a párhuzamos szuezi válsággal együtt - megrettent a fegyveres konfliktusok kiszélesedésének, vagyis a szenvedések fokozódásának lehetőségétől. De november 10-i rádióbeszédében is kifejezte, hogy "lelkét minden más aggodalmánál jobban sebezték" a magyarországi gyászos események.

Bár konkrétan nem említette Magyarországot, érdemes felidézni még XII. Pius 1956. évi karácsonyi szózatát, mely kora világpolitikai eseményeinek lenyomatát magán viselve, az egyén és a hatalom, az igazságos és igazságtalan háború kérdésének aktuális összegzése. Jogosnak minősítette az egyén szabadságvágyáért való küzdelmet, és az igazságtalan politikai rendszerekkel szembeni fegyveres fellépést. (Ezúttal is konkrétan bélyegezve meg a kommunizmust.) "Mint az egyház feje, mint eddig sem tettük [sic!], most sem szólítottuk fel a kereszténységet keresztes háborúra" - írja érthető "áthallással" a kommunizmus ellen felkelő magyarokról és lengyelekről -, "de nem csodálkozhatunk, ha a rájuk kényszerített küzdelmeket keresztes háborúnak tekintik ott, ahol a vallás az ősöktől kapott eleven hagyomány". Más helyen még világosabban fogalmaz: "A jelen helyzet, melyhez hasonlót a múltban nem találunk, kell, hogy mindenki előtt világos legyen. Nem vonható már kétségbe, hogy a tankok mögött milyen célok és módszerek rejtőznek. Ezek a tankok dübörögve, halált osztva törnek át országhatárokon, hogy művelt népekre olyan életformát kényszerítsenek, melytől ezek a népek kifejezetten irtóznak." Diplomatikusan, de határozottan bírálta az ENSz-t is, erélytelennek nevezve a világszervezetet az egyes népeket ért igazságtalanságok felszámolásában játszott szerepéért, amelyben megint csak nem nehéz ráismerni a nagyhatalmi érdekeknek kiszolgáltatott Magyarország forradalma iránti szimpátiára.

Összességében XII. Pius saját kora világpolitikai helyzetének megfelelően, értelemszerűen az egyházat ért sérelmek orvoslását középpontba helyezve értékelte a forradalom eseményeit. Más kérdés, hogy 1958-ban a hidegháború korszakának pápája olyan egyházfőknek adta át a helyét, akik később sokkal rugalmasabban viszonyultak az amúgy szintén "puhuló" Kádár-rendszerhez. Gondoljunk csak az 1960-as évek "részleges megállapodására" vagy arra, hogy ugyanannak a pápaságnak kellett Mindszentyt 1974-ben eltávolítani az esztergomi érseki székből, amelyik a forradalom napjaiban még lelkesen támogatta.