Harmadik, Booker-díjas alkotása, a The Remains of the Day (A napok romjai), eséllyel indulhatna A Legszebb Cím-ért vívott szpartakiádban. Ezért oly' megejtő, hogy a nálunk 1992-ben publikált bravúrdarab borítójára tekintve - sajátos fordítói lelemény eredményeképp - az alábbi szavakba ütközünk: A főkomornyik szabadsága.

Angliában járunk, a kilencvenes évek végén. Az elit-magániskola, Hailsham hajdani diákja hosszú kocsiutakon, kórházak és utókezelő központok között ingázva pergeti végig (immár) titkok nélküli múltját. Kathy H. még nyolc hónapig gondviselő, aztán - tizenegy év után - jön, ami elrendeltetett. Donor lesz, ahogyan addigi ápoltjai, akik legkésőbb a negyedik "adományozás" után biztosan "bevégzik". Mert Kathy H.-t, és a bentlakásos szervdonorképző külvilágtól elzárt neveltjeit (köztük a heroina egyetleneit: Rutht és Tommyt) azért teremtették, hogy "magasabb" célt szolgáljanak. Jövőjükről előre határoztak.

A szépíró-színházi szerző mind a hat regényében egyes szám első személyű elbeszélőt alkalmaz. Ezúttal a harmincegy éves Kathy H. a narrátor. A műben, két kivételtől eltekintve (Judy Bridgewater bárénekes, Lucy Wainright hailshami felügyelő) egyetlen szereplőnek sincs családneve, és senkiről sem tudjuk meg, milyen a külleme. A gyötrő szépségű, 2005-ös Ne engedj el... Ishiguro leitmotivjainak gyűjteménye: "...rendet akarok teremteni az emlékeim között."; "megkeresni mindent, amit elvesztettünk"; "...megint elfogott az érzés, mindezzel már elkéstünk, megvolt a maga ideje, de elszalasztottuk..." .

Kazuo Ishiguro kivételes egzisztencialista regénye a sci-fik, és a mesék varázslatos elegye. SF-elem a klónozás, a biotechnológia: emberi "másolatok" próbálják fölkutatni modelljeiket (a "lehetséges"-t), hogy rájöjjenek, kik is ők valójában. Mese-toposz a sűrű sötét erdő; az Elvesztett Sarok, ahol a hiszékeny-felnőtt hailshamiek rátalálhatnak legkedvesebb, eltűnt dolgaikra; és a szerelmesek próbatétele. Ám Ishigurónál nincs szabadulás a haláltól. Csupán halasztást kaphatnak azok, akik bebizonyítják, igazán szeretik egymást.

A realizmust elutasító Ishiguro azokról írt, akiknek csak az emlékezés - és a hit - joga jutott. Gondviselőkről, akiket elhagyott a Gondviselő; nincsen saját álmuk, és igazolniuk kell, hogy van lelkük. A főkomornyik szabadságában - a múló idővel együtt - elenyészik a remény. A Ne engedj el... alapfeltevése a teljes reménytelenség. A közérzetromboló Kazuo Ishiguro tökélyre fejlesztette a fájdalom esztétikáját. Utánozhatatlan kíméletlenségének egyik titka, hogy fölcsillantja a boldogság lehetőségét - majd kínzó lassúsággal húzza ki a talajt áldozatai lába alól. És nincs menekvés.

Palatinus, 317 oldal, 2690 forint