Palkó László nem nyert a választáson, most a pécsi üzemben dolgozik. Buszra várva, a fiával

Móricz Simon

Bogdán János polgármester: A faluból még vagy harmincan elmehetnének dolgozni, mégsem mennek
Móricz Simon

A múlt év közepétõl egyre több helybéli talált állást
Móricz Simon

Gilvánfán csak romák élnek. A falu gondjai alapvetően abból eredtek, hogy a rendszerváltás után a - korábban pécsi és siklósi vállalatoknál betanított és segédmunkásként dolgozó - gilvánfaiak nem találtak állást maguknak. Ezért a községben a munkanélküliség 1989 és 2005 között általában meghaladta a 95 százalékot.

A gilvánfaiak mindig azt mondták: senki nem alkalmazza őket, mivelhogy ők romák és iskolázatlanok. Panaszukban sok igazság volt, ugyanakkor az is tény, hogy többségük - a sikertelenségbe belefásulva - a kilencvenes évek második felében már nem is nagyon keresett magának legális állást, inkább alkalmi és közhasznú munkából, ócskavas-, gyógynövény-, gomba-, agancs- és csigagyűjtésből, no meg segélyből tartotta fenn magát.

A múlt év közepétől azonban egyre több gilvánfai talált állást. Ennek az volt az előzménye, hogy az Elcoteq Kft. pécsi gyárának nőtt a megrendelésállománya, s ezért a finn tulajdonban lévő elektronikai cég ötezerről hét és fél ezerre növelte dolgozói létszámát. Az Elcoteq már addig is alkalmazott fél tucat gilvánfait, ám a tavalyi munkástoborzás eredményeképp a faluból jelenleg harmincketten dolgoznak a pécsi üzemben. Arra 1988 óta nem volt példa, hogy ennyi gilvánfainak legyen állása.

Akik munkát kaptak, mindannyian arról beszélnek, hogy végre volt egy jó karácsonyuk. A családjukban jutott ajándék mindenkinek, az ünnepi húsos káposzta tele volt oldalassal, az asztal meg süteménnyel, borral, gyümölccsel. Néhányan arra büszkék, hogy végre rendezni tudták évek óta hízó adósságaikat, mások meg arra, hogy a család - igaz, a kínaiaktól vásárolva - mégiscsak felöltözött a télre.

Az Elcoteqben a szalagmunkások nincsenek túlfizetve: a gilvánfaiak általában havi 60-70 ezer forintot kapnak kézhez. Emellett a dolgozóknak - a műszaktól függően - naponta jár még egy ebéd vagy vacsora. Ez a jövedelem azonban előrelépés azok számára, akik másfél évtizeden át segélyre szorultak.

A gilvánfaiak nem titkolják, hogy nehezen szánták el magukat a három műszakos munkára, s nem volt könnyű megszokni a pontosságot, a bezártságot, a rendszerességet. Egy háromgyermekes asszony - aki férjével együtt helyezkedett el a pécsi üzemben -, miután megkért arra, hogy a nevét ne említsem, bevallotta:

- Nagyon nehéz volt tizenhét év kihagyás után újra dolgozni. A délelőtti műszakban az a rossz, hogy hajnali fél négykor kell kelni, a délutánosban meg az, hogy éjfél után kerül az ember ágyba. De a legroszszabb az éjszakázás: minden éjjel többször is olyan álmosság jön rám, hogy majd elájulok. Négy hónap elteltével nem bírtam tovább, és kiléptem. Aztán itthon számolni kezdtem, hogy mennyi pénzünk lesz, ha csak a férjem dolgozik. Szerencsére visszavettek.

Ehhez valóban szerencse kellett, hisz az Elcoteq az első évben közvetítő cégeken keresztül "bérli" a dolgozókat, s a munkaszerződés 1-3 hónapra szól. Aki pár napot hiányzik - még ha igazoltan is teszi ezt -, annak gyakorta nem ajánlanak újabb kontraktust. Ezt tudják a gilvánfaiak, ezért akkor sem mernek otthon maradni, ha az orvos okkal írhatná ki őket táppénzre.

A gilvánfaiak maguk is csodálkozva beszélnek arról, hogy immár az aktívkorú, nyolc osztályt végzett lakosság harmada gyárban dolgozva tölti mindennapjait. Ráadásul olyanok is munkába álltak, akikről korábban soha senki el nem képzelte volna, hogy vállalják a szalagmunka gépies fegyelmét. Egyikük a 42 éves Palkó László. A bajszos, izmos, markáns arcú férfi eredetileg sofőr volt, és nagy pécsi cégeknél dolgozott 1990-ig. Akkor leépítették, s attól kezdve a szakmájában nem jutott álláshoz, másfajta munkát meg nem igen vállalt el. Közben kijárt több, a munkaügyi központ által finanszírozott tanfolyamot, papírt kapott a település-karbantartó, a számítógépkezelő és a biotermelő szakmákról, ám ezekkel semmire se ment. 2001-ben, időközi választáson Palkó Lászlót a gilvánfaiak főállású polgármesterré választották, s akkor 20 hónapig ő volt faluja első embere. Abban az időben jól keresett, ám 2002-ben elbukta a polgármesterséget, így újra munkanélküli lett. A férfi nem titkolja, ekkor még nem gondolt arra, hogy az Elcoteqhez szegődjön, ám a kényszer mégis rávitte, hogy jelentkezzen a szalagmunkára.

- Azért kellett munkát vállalnom, mert kitoltak velem - avat be saját döntésének hátterébe Palkó László. - Az történt, hogy ősszel újra indultam a polgármesterségért, és a választás előtt két héttel beosztottak a közmunkások közé, másfél hónapra. De ha én ezt elfogadom, akkor engem soha többé nem választanak meg a gilvánfaiak polgármesternek. Elvégre nem választhatják meg azt az embert, aki az utcán szedi a csikket. A gilvánfaiak nem bíznának meg egy utcasöprőben, arra gondolnának, hogy egy ilyen ember nem tud nekünk elintézni semmit. Szerintem a korábbi polgármester azért osztott be a választás előtt közmunkára, hogy a választók kinevessenek. Mindezt felmértem, és úgy döntöttem, nem vállalom a közmunkát. Ezzel azonban elvesztettem a szociális segélyt, és így nem maradt biztos jövedelmem. Hát ezért kellett jelentkeznem az Elcoteqbe.

Palkó László nem nyert a választáson, s most három műszakozik a pécsi üzemben. Vele együtt dolgozik a gyárban a felesége is. A házaspár három fiút nevelt föl, gondoskodásra azonban már csak a legkisebb szorul, ő még iskolás. Palkó László kissé csüggedten ül a család szerényen berendezett, ám szépen rendben tartott, másfél szobás lakásában. A férfi azt mondja: még mindig abban bízik, hogy egyszer majd újra vezethet teherautót vagy buszt. Később így folytatja:

- Magam is naponta meglepődöm azon, hogy egy gyárba járok dolgozni. Én, aki arra voltam büszke, hogy a szabad vagyok, és oda megyek, ahová akarok. De nem panaszkodom, mert jó dolog a biztos kereset, és a munkát is könnyen bírom. Azért sem panaszkodom, mert nehogy megharagudjon rám az Elcoteq. Rossz lenne, ha nem újítanák meg a szerződésemet, egyelőre mindenképpen maradni szeretnék náluk.

Az hogy Palkó László szalagmunkás lett, sok, a gyári munkát korábban lenéző gilvánfait meditálásra késztet. Hiszen ha Palkó "beállt a sorba", akkor senkinek se szégyen felszállni a pécsi gyár munkásbuszára. Mostanában Ignácz István is úgy véli, jelentkeznie kellene az Elcoteqbe. A 45 éves férfinak számos szakmai végzettsége van, dolgozott hivatásos sofőrként, darukezelőként, ám ő is évek óta szociális segélyből és alkalmi munkából él. Ignácz is tart a pécsi gyár fegyelmétől, ő is mindig büszke volt a szabadságára. Fél évvel ezelőtt a felesége, Anna beállt az Elcoteqbe, s azóta a család könnyebben él. Ignáczéknak négy gyermekük van, közülük kettő már kirepült, kettő még iskolás. Ignáczné azt mondja: ha a férje is beállna a szalag mellé, akkor nagyot fordulna velük a világ. Fel lehetne újítani a család portáját, s télen a házat mindenütt fűthetnék. Mert most a nagy méretű konyhában ugyan szaunaszerű a meleg, a két szoba egyikében viszont még kályha sincs.

- Tényleg el kellene mennem dolgozni - sóhajt egy nagyot a családfő.

- Úgy se mész el! - legyint Anna, majd felém fordul: - Ő már nincs is itt.

- Mintha még itt lenne - jegyzem meg, sejtve azt, hogy oka lehet ennek a kiszólásnak.

- Nincs ő itt - rázza fejét az asszony. - Neki már fiatal nője van, aki 22 éves. Ott is van már gyereke.

Ignácz - akit amúgy Morgónak a becéznek a faluban, ám titulusával ellentétben örökké jókedvű - egy konyhai dikón elterülve mosolyog, s elégedetten tűri, hogy felesége kiadja őt.

- Most akkor együtt vannak, vagy sem? - kérdezem a házaspárt.

- Ingázik - biccent a férje felé Anna, a vád legkisebb jele nélkül. - Én meg nem gátolom. Hadd menjen!

- Egyenjogúság van, nem? - kérdi a családfő.

- Ez most hogyan jön ide? - faggatom a férfit.

- Hát úgy, hogy a feleségemnek is joga van eltartani a gyerekeinket.

Morgó nevet a saját poénján, aztán magyarázkodik:

- Itthon vagyok én továbbra is. Csak néha annál a másiknál is vagyok!

Csend szakad ránk, amit a feleség tör meg:

- Ha szavakkal megölhetném azt a nőt, megtenném. De sajnos, nem lehet.

Mindketten nevetnek, s velük nevet a házaspár 11 éves kislánya, aki végighallgatta a párbeszédet. Visszaterelem a szót arra, hogy Morgó eddig miért nem jelentkezett az Elcoteqbe.

- A biztos pénz jó lenne - ismeri el a férfi -, de a gyári munkától fázok. Mindegy, azt hiszem, jelentkezek.

- Nem neked való az - legyint megint csak a férjére Anna. - Neked a gyár olyan lenne, mint a börtön.

- Voltam én már börtönben - tárja szét karját a férfi teátrálisan -, és egész jól bírtam. Udvariasak voltak velem: mindenütt előre engedtek, az ajtót nyitották előttem és csukták mögöttem.

Megint nevetnek mindhárman, s Morgó megígéri, hogy amint lehet, jelentkezik az Elcoteqbe.

- Ha Morgó is elmegy, akkor még elmennek oda vagy húszan - állítja Bogdán János, Gilvánfa polgármestere.

A faluban sokaktól azt hallottam: Bogdán Jánost októberben azért választották meg polgármesternek, mert a 38 éves férfi számos helybélinek segített bejutni az Elcoteqbe. A feleségével négy gyermeket nevelő Bogdán azon kevesek egyike a faluban, akinek a rendszerváltást követően is mindig volt legális munkája. Az utolsó nyolc évben az Elcoteq alkalmazta őt, utolján - sorvezetőként - félszáz embert irányított. Amikor a pécsi gyár tavaly munkástoborzásba kezdett, Bogdán sok falubelijét rávette, hogy ők is próbálkozzanak. Az ismerőseit felkészítette arra az írásbeli tesztre, amivel az Elcoteq válogat a jelentkezők közül, volt, akit elkísért a gyárba és az alkalmassági orvosi vizsgálatra.

- Ez a segítőkészség sok voksot hozott a Jánosnak - véli egy gilvánfai asszony, s mindjárt hozzáteszi: - Szerintem, azért volt ő annyira készséges, hogy megválasszák polgármesternek. Egyébként én nem szeretem őt, mert lenézi azokat, akik nem dolgoznak.

Az Elcoteqben - a főállású polgármesterség miatt - most passzív állományba került Bogdán János a falu első embereként most a gyári keresetének kétszeresét kapja kézhez. Amikor arról kérdezem, valóban neheztel-e azokra, akik nem dolgoznak, a polgármester így érvel:

- A faluból még vagy harmincan elmehetnének dolgozni, mégsem mennek. Segélyből és családi pótlékból akarják felnevelni az utódaikat. Így nem jut elég pénz ételre, ruhára, a gyerekek taníttatására. Ezek a gyerekek úgy nőnek fel, hogy sosem látják a szülőket dolgozni. Beléjük ivódik, hogy munka nélkül is meg lehet élni. Így a szülők a gyerekeikbe belenevelik az igénytelenséget. Ezért haragszom rájuk.

Beszéltem több olyan gilvánfaival, aki bár tehetné, továbbra se hajlandó jelentkezni az Elcoteqhez.

- Nem éri meg - vélte egyikük, egy háromgyerekes, 32 éves férfi. - Most szociális segélyből, családi pótlékból, a feleségem főállású anyaságijából befolyik havonta 100 ezer forint. Ha eljárok a gyárba, a segélyt megvonják, és legfeljebb 130 ezer lesz az összes jövedelmünk. De azt a harmincezer forintnyi különbséget én megkeresem tíznapi alkalmi munkával.

Mások azzal érveltek, hogy az Elcoteq-beli munka úgysem tart sokáig, hisz van, akit már elbocsátottak.

- Engem fél évig alkalmaztak, aztán decemberben minden ok nélkül elküldtek - avatott be saját helyzetébe a 30 éves, ugyancsak három gyermekről gondoskodó Orsós József. - Azt mondták, kevesebb lett a megrendelés, azért nem kellek. Pedig abban bíztam, hogy évekig lesz munkám, aztán most megint itt vagyok állás nélkül. Azt is hallottam, hogy a cég elviszi a pécsi gyárát Romániába, mert ott olcsóbban kapnak munkásokat.

Krippl Zoltán, az Elcoteq kommunikációs igazgatója erre így reagált:

- Ha kevesebb a munkánk, valóban kevesebb dolgozóval kötünk szerződést. De akivel elégedettek vagyunk, azt visszahívjuk, ha nő a megrendelésállományunk. A cég egyelőre nem tervezi, hogy keletebbre települ.

A pécsi gyárban dolgozó gilvánfaiak abban reménykednek, hogy alkalmazásuk tartós lesz. Közülük többen hitelre vásárolva cserélték le elaggott háztartási gépeiket. No nem a faluban kapható - havi 50 százalékos - uzsorakölcsönt vették igénybe, hanem az áruházakban kínált banki hitelt. Egyikük, aki ilyen lépésre szánta el magát, azt mondta: jó érzés, hogy alkalmazottként hitelképessé vált. Igaz, ő azt sem tagadja, hogy a kényszer vitte bele a hitel vállalásába:

- Untam már, hogy az állástalan ismerősök folyton pénzt kértek tőlem. Ezért kezdtem hitelre vásárolni. Azóta, ha pénzt kérnek tőlem, csak mutatom a csekket, hogy lássák, mennyi a kiadásom. Most haragszanak rám, hogy én "tele vagyok", mégsem adok. De én nem adhatok, mert kell a pénz, és mert megdolgozom érte. Próbálják meg ők is!