Ördögi kör

Itt a hiánygazdaság címmel jelent meg Erhart Szilard írása a Népszabadság január 4-i számában.

Túl azon, hogy a szerző elméleti okfejtése első ránézésre nagyon sok igazságelemet is tartalmaz, meg kell jegyeznem, hogy a javaslatai bevezetése nem kis problémát okozna - azonnal. Mindig azt mondtam, hogy ezt az egész kérdéskört a maga komplex mivoltában kellene megközelíteni, ez azonban az írásból hiányzik. Nem tudom, a szerző belegondolt-e abba, hogy javaslata megfogadása esetén mi is történne a budapesti közutakon? Példának okáért, képzeljük el azt a helyzetet, amikor az autósok harminc százaléka a szerző tanácsát megfogadva kiszáll az autójából, és tömegközlekedési eszközre száll fel. Hol van Budapestnek annyi tartalék tömegközlekedési eszköze, amelyik elbírná ezt a megnövekedett embertömeget? Sehol, hiszen csúcsidőben így is zsúfoltak ezek az eszközök. Vajon mit tenne ez esetben az amúgy sem nyereségorientált szemléletéről híres BKV?

Ki vásárolna és miből új eszközöket, legyen az autóbusz, villamos, troli vagy metrószerelvény? Ki vezetné ezeket, hiszen láthatóan a Combino-probléma sem állt meg csak a szerelvények üzemzavara szintjén, de kiderült, hogy megfelelően képzett személyzet sem állt rendelkezésre.

Mit tenne az állam, amikor hirtelen az ily módon forgalomból kiesett autók nem termelnék neki azt a szép summát, amelyet kétségtelenül elpöfögünk nap mint nap a dugókban araszolva, de az állam hasznára hajtva üzemanyagadó formájában? A kieső útadó? Elbírna az elég megviselt állapotban lévő budapesti közúthálózat még több, azt még jobban tönkretevő autóbuszt? De hiszen autóval sem leányálom a budapesti utakon autózni. Az "élmény" még fokozottabban érvényesül, amikor a rázkódás autóbusz és aszfalt okozta élményének együttes hatását elviselni, nyakunkon a másik több száz emberrel. Persze, ha már közgazdászszemmel közelítjük meg a kérdést, a BKV is megtehetné, hogy a jegyárakat a piaci viszonyokhoz igazítja. Gyanítom, még több potyautas utazna a buszon, vagy aki teheti, a cégével fizettetné ki a bérlet/jegy árát, ami úgyszintén a céges költségek emelkedéséhez vezetne.

Ördögi kör, de gondolkodni kell a megoldáson, mert a mai helyzet senkinek sem jó. Igaz, jó a Molnak és jó az államnak. De hát a szerző is éppen tőlük várná, hogy történjen valami. Nem fog.

Takács István

Budapest

Egy álhír cáfolata

Dermesztőnek tartom szegedi tudósítójuk "naprakészületlenségét", hiszen csak meg kellett volna kérdeznie (telefonszámom nem titkos, színházamban és otthonomban bármikor megtalálható vagyok), és akkor nem írja le, hogy igazgatói mandátumom decemberben lejár, és feltehetően nem pályázok újra (Székfoglaló, január 31.).

Egy önmagára valamit adó lap nem engedhet meg magának olyan találgatásokra hagyatkozó bulvárjellegű kacsát, amely az amúgy is madárinfluenzás Magyarországon, ebben az általános antikulturális cunamiban megnehezíti a színházra, kultúrára vágyakozó választópolgárok életét, akik városunkban eddig is nagyon gálánsan szavaztattak meg a közgyűléssel súlyos százmilliókat adófillérjeikből nagy múltú intézményünkre. Jelentősen megnövekedett bérlet- és jegyvásárlásaikkal - kvázi vizitdíjaikkal - óriási mértékben támogatják 2008. április végén lejáró direktori munkámat, és színházam káprázatos teljesítményét.

Az esetleges újrapályázásommal kapcsolatos régebbi (nem népszabadságos) újságírói kérdésre azt feleltem: felelős beosztásomat csak akkor tudom ellátni, ha majd akkor, 62 évesen úgy ítélem meg, hogy a Gondviselő akaratából várhatóan 67 éves koromban is teljes értékű és munkabírású lehetek - hiszen felelősségem óriási. A Szegedi Nemzeti Színház az ország legnagyobb színháza. Közel 400 alkalmazottal és 600 beszállítóval működik, ami azt jelenti, hogy statisztikailag egy kisgyermekkel és egy élettárssal együtt számolva háromezer szegedi ember, azaz minden 60. szegedi polgár sorsa és boldogulása is múlik rajtunk.

Belátható tehát, hogy megfontolásom nem szakmai vagy kulturális, politikai, taktikai vagy stratégiai vagy magam kellető riszálkodás, hanem komoly és felelős (minden jelenlegi és reménybeli felső vezetőtől elvárható) magánemberi dilemma.

Székhelyi József

a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatója

A feszültségek okai

Gyurcsány Ferenc Szembenézés (január 26.) című munkája az első mű, amely kimerítően tárgyalja az elmúlt tizenhat év során a politikai elitben felgyülemlett feszültségek okait. Kiválóan mutat rá az ellenzék impotenciájára, ami valószínűleg a kölcsönös együttműködés konzekvens elutasítása mögött rejlik. A miniszterelnök úr nyilatkozataiban sokszor megmutatta már szakértői jártasságát; teljesítőképessége megkérdőjelezhetetlen. Személye az, akiben végre helyrerázódhatnak a dolgok.

Tatter Béla

Budapest