Szakácsi Sándor Villon szerepében

Földi Imre

 Adottságaitól a legnagyobb színészkarriert is befuthatta volna. S pályakezdése is ezt sejtethette. 1974-ben Várkonyi Zoltán osztályában végzett, egy esztendőt töltött Szolnokon, majd a Vígszínházba került, s a színház egyik nagy korszakának volt részese. Kellemes külső, karcsú elegancia, hajlékony játékintelligencia, kivételes énekes színészi adottságok – mi kell még a nagysághoz? Szakácsi Sándor esetében mindez ismertséget, népszerűséget, sok jó alakítást hozott. Elismertséget, pláne hivatalosat kevésbé. 1985-ben kapott Jászai Mari-díjat.

Bizonyára nem mindig volt ott, ahol a lennie kellett volna. A Vígszínház után 1987-től a József Attila Színház tagja volt, 1989-től szabadúszó, majd 1992-től a Nemzeti Színházban, illetve azt folytató Pesti Magyar Színházban játszott. De jelentős szerepeket kapott a Rock Színházban, az Új Színházban és másutt is. Átgondolt, kidolgozott játéka, ízléssel és értelemmel áthatott szerepformálása sokszor méltatlan, sokszor jelentéktelen előadásokból emelkedett ki. Komikusnak és hősnek, szikárnak és érzelmesnek, cinikusnak és rajongónak egyaránt tudta mutatni magát. Lehetett rockoperai énekes Csongor, Che Guevara vagy Don Quijote (La Mancha lovagja), lehetett Malvolio (Vízkereszt), Page (A windsori víg nők), Forlipopoli őrgróf (Mirandolina), lehetett XIV. Lajos (Álszentek összeesküvése), Jupiter (Orfeusz az alvilágban), Fouquet (Nick Dear: Hatalom), lehetett Páskándi Géza Apáczaija (Tornyot választok), Dávid Ference vagy éppen Socinója (Vendégség), sohasem érződött rajta, hogy idegen bőrt, idegen jellemet visel.

A halál ötvenöt évesen szakította meg pályáját – még sokat várhattunk volna tőle. Utolsó szerepében, Csengey Dénes Villon-monológjában nem láthattam, amikor megnéztem volna, az előadás már elmaradt. A veszteség pótolhatatlan.

Zappe László