Ami így is van, a térkép mindig odakötött minket. Akkor is, amikor a mi nyilainkat rettegték a Nyugat városai, akkor is, amikor kénytelen-kelletlen mi szigeteltük el Európát a hódító töröktől, s persze amikor felvilágosodtunk, reformáltunk, lázadtunk épp abban az ütemben, ahogy ők. És akkor is, amikor úgy döntöttek, nagy ország helyett kicsit öleljenek körül a határaink, s amikor aknazár, szögesdrót zárt el minket szinte hermetikusan tőlük.

Madártávlatból nézve mindeközben tényleg Európához tartoztunk. Integrált minket a zsidó-keresztény hagyomány, a görög-latin gyökerű kultúra, a tudomány és művészet minden ágában kimutatható mély azonosulásunk, és mindennek még az sem állta útját, hogy egy szigetnyelvet beszélvén a mi ajtónk előtt mindig egy kicsit magasabb volt a küszöb. Nehéz volna megmondani, hogy a madártávlat nyújtotta rózsás kép mikor lett az a szürkés maszat, amelyet most békaperspektívából látni. Hiszen mivel nem volt miért, korábban aligha vizsgálta bárki is, hogy mennyire érzi Európa kultúráját a sajátjának, s a magáét európainak a magyar; így precíz adatok híján fogalmunk sem lehet, korábban is kívülállónak tudtuk-e magunkat, és féltettük-e nemzeti identitásunkat a közös európai kulturális örökségtől. Csak az biztos, hogy most így van: egy felmérés tanúsága szerint a régebbi tagállamokkal szöges ellentétben mi úgy látjuk, kulturális integrációnk legfeljebb részlegesnek mondható.

Mire foghatjuk ezt? Az ezredévi szenvedésre és a kötelező nemzeti pesszimizmusra? Arra netán, hogy nem ismerjük, hiszen a háromévenkénti kék útlevél nem is engedte igazán megismernünk Európát? A hipermarket-globalizáció gerjesztette félelemre, hogy a magyar szó és tett ugyanúgy feloldódik majd a nagy közösben, ahogy a magyar tej is együtt lötyög az összes többivel?

Nem lehet, hogy a magyar kultúrát azért nem érezzük az európai kulturális örökség integráns részének, mert már mi sem tudjuk, mit értsünk rajta? Ha valamit, hát ezt sikerült összezavarni a rendszerváltás óta eltelt időben. Az egymást követő kormányok lankadatlan kultúrharca, az értékek folytonos újrahatározása, a művelődés minden elképzelhető területének átpolitizálása mára gettósította a nemzeti kultúrát. Eljutottunk oda, hogy a nemzet meghatározó szegmensei aszerint olvasnak irodalmat, néznek filmet vagy hallgatnak zenét, hogy melyik szekértáborhoz tartozik, aki csinálta. És a lejtőn nincs megállás: a színidirektornak ismét nem az alkotói koncepciója, hanem a párttagkönyve számít, egy szobornak előbb nézzük a világnézetét, mint a sziluettjét, és különösebben meg sem hökkenünk, ha politikai alapon feljelentenek egy színdarabot.

Márpedig egy olyan nemzet, amely legszívesebben kilökdösné önnön másik felét a közös kulturális örökségből, soha nem lesz képes azonosulási pontokat találni a toleranciára épülő Európában. A gondolataink, az eszményeink sem találják meg a közös hangot azokkal, akik az elfogadás és az érdeklődés anyanyelvét beszélik.

Mondhatjuk, nekik évtizedes előnyük van, hiszen már akkor közös himnuszukat, az Örömódát dúdolgatták, amikor mi még a három T-t féltük. De ha megnézzük a műalkotások sorát, amelyeket az európai tagállamok a közösség születésnapjára egybehordtak a római Quirinalén, láthatjuk, hogy a "mi" Magányos cédrusunk éppoly európai, mint a többi becses kincs. A dolog réges-régen eldőlt. Mi ők vagyunk. Már csak magunkkal kell megbékélnünk valahogy.