Tóth József pályagondnok

Wéber Tamás

Stadler Petra, a község jegyzõje
Wéber Tamás

Az inkei iskola
Wéber Tamás

- Az inkeiek fel vannak háborodva! - állítja egy biciklivel hazafelé tartó, szőke fiatalasszony, amikor arról faggatom, hogy milyen visszhangja volt a faluban a pedagógus fotóinak.

- Ön is fel van háborodva? - kérdezem tovább a szabályos arcú teremtést.

- Dehogy! - tiltakozik szelíd hangon. - Én inkább sajnálom, hogy el kell innen mennie a Katinak. Nekem szimpatikus volt. Nem okozott ő kárt senkinek azokkal a képekkel.

- Látta ön a képeket?

- Nem.

- És a férje?

- Ő igen, de azt mondta, nincs bennük semmi bántó.

Még vagy tízszer járok hasonlóan, vagyis úgy, hogy a kérdezett először kijelenti: az inkeiek fel vannak háborodva a tanárnő fotói okán. Aztán egy perccel később mindig kiderül, hogy az általam kérdezetteknek viszont személy szerint semmi bajuk a csinosnak tartott tanárnő képeivel, sőt, nem is tudnak megemlíteni olyan helybélit, akiről bizton állítható, hogy fel lenne háborodva a képeken.

Amúgy az inkeieknek volna okuk a háborgásra. A dombokkal övezett, 1329 lelkes Somogy megyei községet ugyanis 50-60 százalékos munkanélküliség kínozza. Az állástalanoknak és a pályakezdés előtt álló fiataloknak kevés az esélyük, hogy a környéken munkát és megélhetést találjanak. De az inkeiek nem háborognak emiatt, ahogy az általam faggatott falubeliek nem háborognak a tanárnő szerencsétlenül nyilvánosságra került fotói okán sem. Többnyire kedélyes megbocsátással beszélnek a pedagógusról.

- Én megértem őt - morogja halkan egy idős asszony, aki a tűző napon nyakig begombolt, zöld kardigánban siet a főutcán. - A fiatalok nem látnak mást a tévében, csak vetkőzést és meztelenséget. A tévé adja a példát!

Tucatnyi gyerek várakozik az egyik inkei buszmegállóban. A csurgói uszodába készülnek. Egyiküket elkísérte az édesanyja. Az anyukán kék farmersort és sárga póló feszül.

- Hibázott a Katalin - véli az asszony. - Egy tanárnő ne csináljon ilyen felvételeket, és ha csinál, ne tegye fel az iskola számítógépére, mert esetleg megláthatják. Végtére is neki példát kellene mutatnia a gyerekeknek, aki tanít, attól ez elvárható lenne.

Bólintok, aztán akaratlanul megjegyzem:

- Magából is látszik csaknem annyi, mint a tanárnőből...

- Jaj, ne mondja már! - neveti el magát.

- Itt, a megállóban sok gyerek is láthatja.

- Azért azok a fotók mások.

- Látta őket?

- Ugyan, mire gondol?

- A férje se látta?

- De, ő biztos.

- Beszélt is róla?

- Nem, csak vigyorgott.

Az asszony tízéves lánya odalép hozzánk, ezért fordítok a szón:

- Tanított téged a Kati néni?

- Igen, ő volt a napközis tanárnőm - mondja a hosszú frufrus lány.

- És milyen volt?

- Aranyos. Nekem hiányzik. Volt, aki meg is siratta, amikor elment.

- Miért szerettétek?

- Engedte, hogy rosszalkodjunk.

- Miért, te rossz vagy?

- Nem vagyok rossz. De ő engedte, hogy beszélgessünk, nevetgéljünk.

A szemközti járdán idősebb lányok és fiúk trécselnek. Az egyikük 17 éves, de még csak hetedikes. Állítólag ennek az évfolyamnak a diákjai találták meg a tanárnő képeit az iskola számítógépén. A vagány arcú, tanulást nem kedvelő fiú megosztja velem, hogy a tanárnő miben hibázott:

- Betette a képeket a lomtárba. Csakhogy a lomtárat nem ürítette ki. Valaki megtalálta ott a fotókat. Láttam én is a képeket, és szerintem kár volt belőle ekkora ügyet csinálni.

A fiútól megtudom: amikor kiderült, a tanárnő képei hozzáférhetők, akkor a tanárok megpróbálták levenni a gépről a fotókat. De hiába: addigra a számítógéphez értő diákok már elmentették és terjesztették a képeket. A helybéliek feltételezik, hogy az újságokat egy, az iskolából a közelmúltban leépített dolgozó tájékoztatta.

Hogy mindez így volt-e vagy sem, azt az iskola és a falu vezetőitől nem kérdezhetem meg, mivel - mint azt Stadler Petrától, a falu jegyzőjétől megtudom - a következő képviselő-testületi ülésig a polgármester nyilatkozati stopot rendelt el. A másfélszáz gyereket oktató, nagy parkkal övezett iskolába újságíró nem léphet be, a kapunál polgárőr vigyázza az épületet. Érdeklődésemre Stadler Petra annyit elárul, hogy Katalin június elsején távozott az iskolából: ő és az intézmény közös megegyezéssel bontott szerződést. Arra a kérdésre, hogy mi lett volna akkor, ha a tanárnő nem hajlik a közös megegyezésre, nem kapok választ.

- Nem kellett volna elküldeni őt - mondja a 48 éves Horváth Zoltán, aki amúgy 260 hektáron gazdálkodik, emellett övé a falu legmutatósabb kocsmája, az Excalibur - ezt a mondabeli Artúr király legendás kardjáról nevezték el. A kocsma tulajdonosa "kardot ránt" a tanárnő mellett:

- Mi van abban, hogy egy nő fotót készít magáról bugyiban és melltartóban? - kérdezi a kocsmáros, s mindjárt meg is adja a választ: - Megmondom én a frankót: semmi! A strandon ugyanennyit látunk a nőkből, olykor még többet is. A Balaton-part tele van monokinis csajokkal, talán őket is elküldik a munkahelyükről? Katalin ügyetlen volt, amikor fennhagyta a képeket az iskola számítógépén. Nem akarattal tette. Tudja ki itt a főbűnös? Aki visszaélt vele, aki terjesztette azokat a fotókat. Ha gyerek tette, megértem. A gyerek csintalan. Ha viszont felnőtt a terjesztő, akkor az aljasság volt. Őt kellene megbüntetni. Katalint a falu és az iskola vezetése megvédhette volna.

Tóth József, az inkei focipálya gondnoka is Katalin pártját fogja:

- Valaki kiszúrt Katalinnal. Ő nem ezt érdemelte. Kedves volt és gyanútlan. Nem kellett volna elküldeni.

Katalint telefonon érem el, de nem akart nyilatkozni. Elmondom neki, hogy azok az inkeiek, akikkel szót váltottam, nem ítélik el őt. A pedagógusnak még mindig feszült a hangja. Arról kérdezem, hol folytatja az életét?

- Angliába megyek a vőlegényemmel, ott fogunk dolgozni.

- Marad a tanári pályán?

- Másból élek majd. Megpróbálom magam túltenni az ügyön, de egyelőre nem megy.