A mintákból, hatásokból például intertextuális utalásrendszert. Ahhoz ugyanis nagyon naivnak kell lennie ma egy költőnek, hogy a kritika hatásokat mutasson ki verseiben. A vendégszöveg, allúzió, pastiche és más poétikai alakzatok sokasága áll a költő rendelkezésére, hogy ironikus önreflexióval jelezze, nyelvjátékaival csak mintegy bejelenti igényét a kanonizációra, felrajzolja magát a kortárs líra térképére. Babiczky Tibor verseiben egész példatárát találjuk az efféle játékoknak. Mindjárt a kötet első verse Kukorelly Endre redukált nyelvi versépítkezésére utal: "Itt kinézhetünk. Ez az ablak. / Az ott egy üres / kert. Az vagyok." Rajta kívül Kemény István (El), Parti Nagy Lajos (Februári kisiklás), Térey János (az Allewelt-ciklus), Tóth Krisztina (Áramszedők) és beszédmódja idéződik meg a versekben; és posztmodern szövegrontással klasszikusokat is bevon a szövegek terébe, az Allewelt térben például egy Vörösmarty-sort deflál: "midőn ezt írtam tészta volt az ég".

Azonban sem az ég, sem a versek nem tésztaszerűek ebben a kötetben. Az ég többnyire késő nyári és kora esti, a versek pedig rövid, áttetsző dalok. "Végül elveszítünk mindent a nyárból / Nem látjuk többé az aranyban úszó / Régi utcákat sem a kávéházak cégéreit / A kerti asztaloknál üres marad a székünk", írja a Dal című versben. Az Aranykort pedig így kezdi: "A Kezdet idején már este volt / a Szabadság hídon mentem át / néztem az aranyló lámpasort / miféle sejtrács őrzi a lélek ágbogát". Ez persze sokkal inkább ezüstkor: a József Attilán átszűrt nyugatosság posztmodern párlata. És halk Rilke-utórezgés: "Uram, te kitépsz engem." Ez az ifjúkorian túlérett melankólia, a hervadás szépségének ez az enyhe ironiával kezelt dekadens kultusza azonban nemcsak a Babiczky verseiben megidézett mintákra emlékeztet, hanem a tizenkilencedik század végének hajlékony, kecses, és korántsem önreflektálatlan lírájára, mondjuk Ignotus ifjúkori verseire. De mondhatnám Makai Emilt is. Nem szokás hivatkozni rájuk, pedig a mulandóság és a lírai én viszonyát időtálló dalokban verselték meg egy olyan korban, amely nem találta, csak kereste, hogyan szólaljon meg.

Babiczky verseinek is az idő és az identitás a legfőbb problematikája. Az irodalmi utalások és nyelvjátékok sokszoros fénytörésében úgy képződik meg a beszélő identitása, hogy azonnal fel is számolódik. A kötet első verse egy üres kertre néző ablakot nyitott ki; az utolsó versben pedig a magasba tekintő szem továbbra sem lát semmit. Viszont felismeri, hogy "amit látni / akartunk, mindvégig az volt, ami néz". A lírai én feloldódott az önreflexivitásban. Én mégis azt hiszem, ha Babiczky Tibor kilépne az őszi terek és teraszok nyelvi díszletei közül, az öntükröző nyelvjátékok káprázata mögött megpillantaná saját markánsabb képmását. Amelynek körvonalait oly pontosan kirajzolják versei.

Alexandra, 64 oldal, 1499 forint