Az Almássy tér nagyterme

almassy.hu

Nyelvet nyújt a világra az Almássy tér szocreál mementója: a szabadidőközpont ablakából alálógatott plakátfolyam Barakk Összművészeti Fesztivált hirdet. A szomszédos EU-zászló viszont az első adandó szélfuvallattal illedelmesen felcsavarodik tartórúdjára: anakronisztikusan is festett a letűnt világ bástyájára biggyesztve. A szemközti padokon sütkérező öregek azt beszélik, furcsa dolgok történnek odabenn. A leghuncutabb állítja, egyszer tíz holland fiatalember anyaszült meztelen adott elő hangköltészetet. Nem is merészkednek a bejárat lábtörlőrácsa alatt felgyűlt csikkágyáson túlra.

– Ide is festhetsz – kelletik magukat papírfecniken a ház leharcolt falfelületei: nyikorgó fogas, vaskos oszlop, megereszkedett lépcsőkorlát és a füstös falak. A tér, amelyet anno a Ki mit tud? tévéstábja, a Kispál és a Borz, a Bonanza Banzáj, a Bizottság és megannyi kultikus zenekar rajongói segítettek a csendes leromláshoz.

A szebb napokat élt falak elé most egy hétre alkalmi állványzat épül: kibelezett íróasztalból, megroggyant létrából, leselejtezett székekből. Kora délutánra a mesterek is megkerülnek. A hálózsákjukból feltámadt bentlakásos képzőművészek – napi menetrendjük szerint – sietősen mártóznak az alagsori úszómedencében, megszárítkoznak a tetőterasz kisült gyeptégláin, majd nagy műgonddal foglalják el helyüket.

– Itt lesz az én boldog sivatagom – celluxoz foglaló táblát a büfé leendő freskója helyére ef Zámbó, akinek az efféle örömfestészet terén komoly múltja van. Először a nyolcvanas évek elején pingált ki alkotótársaival egy szentendrei sikátort, amely aztán csúcsforgalmat bonyolított: a főtér és a népi árudák mellett oda is elzarándokolt minden jóravaló turista, mígnem a pusztító érdeklődésben végül elenyészett a látványosság. Hasonló sorsot remélnek a most készülő festményeknek az Almássy tér vezetői is, hisz ez azt jelentené, újra birtokba vették az évek óta tetszhalottként üzemelő intézményt.

A kép jól alakul.

Az emeleti előtérben festékes tubuson repülő kisasszony, munkásmozgalmi hangulatot árasztó szupermen, virágzó mellbimbójú madárka szárad. Lassan benépesül a szomszéd fal autósztrádája, az alkoholista róka üvegpoharából női csontváz tekeredik elő, fekete kontúrt kap a büfében felrajzolt villanyoszlop, de kerül a falra vigyorgó robot és japán felirat is. Nem véletlenül. Az állványokon párizsi művész mellett egy tokiói is imbolyog.
A gyorsszendvicseken izzad a felvágott, a hamutálak szaporán telnek, a segédskiccek egyre gyűröttebbek. Az üresen csörömpölő festékes flakonok morajában lassan megkezdődnek az esti kísérőrendezvények is: kultúrpeepshow, tetőszínház és koncertek. Csak az alkotó nem pihen.

– Reneszánszkék, mélyzöld, kiabáló sárga – adja le izgatottan rendelését egy felhős eget mázoló fiatalember.
Ha a tér névadója, a kerület egykori ura, Almássy gróf most lepillantana, széles mosoly ülne az arcára, és hátradőlve nyugtázná: a szocreál monstrumba végre befészkelte magát a barakkos pompa.