Daniel évek óta tükröket használ vászon helyett

Karl Grady

Tiltó szövegeivel azt üzeni, hogy a romákat sosem olyannak látják, amilyenek valójában
Karl Grady

- Romani cigány családból származom, Londonban élek, de a nagyszüleim még a Kent környékén utazókhoz tartoztak. Az "utazók" (travellers) kérdése Nagy-Britanniában elég komoly probléma. Az ott élő közel 300 ezer roma többsége ugyanis nem a letelepedett életformát választaná, hanem azt a fajta utazást, amikor a karavánokkal - lakókocsikkal - vándorolnak keresztül az országon, és időről időre megállnak. A törvénykezés és a hatóságok azonban egyre inkább korlátozzák őket, vagyis nem engedik megállni a karavánokat. Ha mégis megállnak, jön a rendőrség, és felszólítja őket, hogy menjenek tovább. Azzal, hogy a helyi önkormányzatok nem jelölnek ki helyeket, ahol egy időre meg lehet állni, vízhez és áramhoz jutni, az állandó letelepedés felé nyomják az utazókat. Németországban például ez máshogy van: ott minden település - a legkisebb is - köteles egy helyet kijelölni az arra járó karavánoknak, ahol azok három napig lehetnek, a negyedik napon pedig tárgyalásokat kell kezdeniük a polgármesterrel a további időszakos ott-tartózkodás pénzügyi feltételeiről. Mi most Angliában kampányt folytatunk azért, hogy a hatóságok több megállóhelyet létesítsenek az utazó családoknak, az oktatás és az egészségügyi szolgáltatások ilyen módon átmeneti időre az adott helyen is igénybe vehetők legyenek, mert a jelenlegi helyzet nagyon keserves.

A legutolsó dolog, amit Daniel Bakerről gondolnék, az az, hogy roma. Úgy néz ki és úgy beszél, mint egy igazi angolszász középosztálybeli. Igaz, a roma pavilon megnyitóján, a Palazzo Pisaniban ahány roma művész volt jelen, annyiféle fizimiska, társadalmi kötődés és személyes történet tartozott hozzájuk.

- A roma identitás meglehetősen komplex és változékony. Persze van egy sztereotípia, hogy egy cigánynak hogyan kell kinéznie. Pedig az európai romák nagyon sokfélék, már csak azért is, mert a karavánok a történelem során sokféle területen mentek át, sok helyen keveredtek a helyi lakossággal. Skandináviában például nagyon sok szőke roma van. Angliában különben úgy ötszáz évvel ezelőtt jelentek meg a cigányok. A csatorna, ami Nagy-Britanniát Európától elválasztja, hosszú időre elvágta az Angliába érkezett cigányokat a kontinenstől, mert nekik a szárazföldön való utazás volt a lételemük. Évszázadok alatt ki is alakult egy, csak a szigetországi romákra jellemző nyelvjárás. A valahova tartozást, a legfőbb viszonyítási pontot nekünk a család jelenti, vagyis Angliában inkább a klánok azok, amelyeket számon tartunk, és nem a különféle roma csoportok. Nem kérdés, hogy roma vagyok, ugyanakkor erős angol identitásom is van. De ezzel mindenki így van, nem? A sokféle identitáselemből valami mindig jobban előtérbe kerül.

Az 52. Velencei Biennálén a tizenhat európai roma művész munkái november 21-ig láthatók. Daniel Baker anyaga tükörre festett képekből és fából ácsolt póznákon, tiltó szövegeket tartalmazó táblákból áll. Szép, de azért sokat segít, ha az embernek elmondja a művész, mi volt az ihlető forrás.

- A tükrök, amelyeket négy éve használok vászon helyett, egy olyan képzeletbeli helyre utalnak, amelyet a cigányok számára teremtett a társadalom. Minket sosem látnak olyannak, amilyenek valójában vagyunk. Vagy szimpla társadalmi problémaként jelenünk meg, vagy valamilyen romantikus, kissé mitizált alakként, hegedűvel meg hasonlókkal. Erre utalnak a művek feliratai. A táblákhoz használt faanyag egyébként egy elhagyott karavánpihenő helyszínéről származik. A rájuk festett tiltó szövegek - "Letáborozni tilos!"; "Belépni tilos!" - nyilvánvaló utalások azokra a korlátozásokra, amelyekkel az országon belül járva találkoznak a cigánykaravánok. Már amelyik még vándorol. Az én szüleim például még utazás közben ismerkedtek meg; családjaikkal a karavánok pihenőhelyei között vándoroltak Kent környékén, mert ott sok mezőgazdasági idénymunka volt. Aztán egyszer csak valakik megvették azt a területet, ahol az egyik legnagyobb állandó karaván-pihenőhely volt, és ezután a hatóságok a környéken házakat ajánlottak fel a lakókocsikban élőknek. A szüleim elfogadták, és azóta letelepedve élnek. Így én már iskolába jártam mind a hat testvéremmel együtt. Hamar kiderült, hogy jól rajzolok, és elhatároztam, hogy egész életemben művészettel akarok foglalkozni. Úgy néz ki, ez így is lesz.

(Az interjú a Magyar Rádióban elhangzott beszélgetés alapján készült.)