Félelem keríti hatalmába ma is a piaci szereplőket, amint a hitelpiacokon végigsöpör az amerikai jelzálogcsődök keltette vihar. A hetek óta tartó izgatottság tegnap már-már idegösszeomlásba torkollott: három-négy százalékos veszteségek a börzéken, ideértve Budapestet is, tízhavi mélypontra gyengülő forint. Egyelőre csak remélni lehet, hogy ez a fekete csütörtök csak jelzőjében emlékeztet a nagy válságot 1929-ben elindító fekete csütörtökre.

Megnyugtató szavakban nincs hiány, s az érvelés nem nélkülöz minden alapot. "Az amerikai gazdaság elég erős ahhoz, hogy szembenézzen a jelzálogpiaci kihívással" - hangoztatta tegnap is az amerikai pénzügyminiszter. Az amerikai jegybank folytatta a mentőakciót, s további pénzt fecskendezett a bankrendszerbe, okulván 1929 egyik tanulságából: a központi bankok akkor pénzszűkét idéztek elő, pedig a gazdaságnak éppen pénzre lett volna szüksége. A világgazdaság is élénk, igaz, a növekedés zömét Kína és India adja, nem az USA. Ám így is minden okunk meglehet a bizakodásra, hogy ez a piaci zűrzavar, ha lassan, s talán újabb zuhanásokkal, de megszűnik. De meg kell várni, hogy a sok rossz hitel eltűnjön, hogy a rosszul okoskodó befektetők tönkremenjenek.

Ma még a félelem vezérli a piacokat. Valójában nem tudni, meddig tart a válság, kik lesznek az áldozatok, meddig ereszkednek a tőzsdék a július végi történelmi magasságokból, hol köt ki a forint, s lehetnek-e tágabb gazdasági következmények.

Ha Mr. Smith befuccsol az Egyesült Államokban, s emiatt bankja fizetésképtelenné válik, s vele együtt mindazok, akiknek a bank a követeléseit értékpapír formájában továbbadta, akkor bizony a pénzügyi zavar terjed, belebukhatnak mindazok, akik sok ilyen kötvényt vettek, és spekuláltak tovább. Eljött az igazság pillanata: az ügyletek végén a veszteséget meg kell téríteni, és sok befektető csak úgy jut pénzhez, ha jó papírjaitól is megválik. Az eladási hullám nyomán esnek a tőzsdék, gyengül a forint, s bizony az ügyben ártatlan Kovács úrnak is devizahitel-törlesztési gondjai adódhatnak, ha bedől az árfolyam. Így lehet egy látszólag kis helyi problémából világméretű kalamajka.

Tipikus spekulációs válság kellős közepén vagyunk. Húsz éven belül immár negyedszer. Kezdődött Japánnal, aztán jött a délkelet-ázsiai pénzügyi krízis, majd az internetes tőzsdei buborék. S most ez. Walter Bagehot angol közgazdász már a XIX. században megírta, a spekuláció lényege abban ál, hogy "sok ostoba embernek temérdek ostoba pénze van".

Amikor hat éve, a terrorakciók után az amerikai jegybank történelmi mélységbe vitte le a kamatot, s ezt követően a globalizáció is lendületbe jött, egyszerre rengeteg fölös pénz keletkezett, amely vevőre várt. Az amerikai jelzálogbankok a kialakuló ingatlanpiaci áremelkedést kihasználva fűnek-fának adtak pénzt, nem bánták, ha az ügyfélnek sem állása, sem más jövedelme nem volt. Ám a boom véget ért, a kamat felment, az adósok csődöt jelentettek. Akárcsak évszázadok óta minden spekulációs válságban, most is kiderült: a befektetők a jó időkben szinte megrészegültek a kockázatmentesnek vélt lehetőségektől, a felhőtlen jövőtől. Most éppen kijózanodnak. Ez jó. De ki fizeti az elvonókúrát?