Matthew Bellamy, a Muse frontembere

Erdei Zsófi

Tisztázzuk kikről is van szó, ha egyáltalán létezik még olyan, aki nem tudná. A gitáros, billentyűs, szövegíró, énekes Matthew Bellamy az együttes agya, aki jó angolként gitárt ragadott a matek szakkör helyett és lám mi lett belőle! Mellé csatlakozott a basszeros Chris Wolstenholme, aki mostanság ritkán nyilatkozik drogproblémái miatt, és Dominic Howard, aki mindig is frontember pozícióba vágyott de be kell érnie a dobok mögötti közönség izgatással. Nem tehet róla, de a média mindig csak zenéjük szülőatyjára gondol. 13 évesen kerültek össze teignmouthi iskolaszínpad világot jelentő deszkáin. Akkoriban Gothic Plague néven riogatták tanáraikat, majd jött a Fixed Penalty, a Rocket Baby Dolls és végül ’97-ben állapodtak meg a Muse név mellett, első, azonos című EP-jük megjelenésekor. A Dangerous Records kezdte gondozni karrierjüket és sikerült is őket a kritikusok látómezejébe helyezni a ’98-as Muscle Museum című kislemezzel. 

Muscle Museum

Showbiz

Találó az első lemezük címe, hiszen a showbiznisz kegyetlen világának szele már akkoriban megcsapta őket, bár a Radiohead beskatulyázás miatt a világsiker még váratott magára. A lemez 1999-ben jelent meg a Maverick Records szárnyai alatt. Minden kritikában, minden interjúban beleszőtték Tom Yorke tagadhatatlan hatását, ami igaz akkoriban minden feltörekvő angol bandára jellemző volt, de esetükben talán kicsit elhamarkodott volt a hasonlíthatás. Az évek során szerencsére sikerült leérettségizni a Radiohead iskolában és végre a maguk útját járhatták, de a különbségek már a debütáló lemezen megmutatkoztak. Míg York sötét melankóliával operált, addig Bellamy csak egy laza, borús köntössel próbálta leplezni erősen romantikus énjét. A Sunburn zongora introja egy gyertya pislákoló lángjához vonta a figyelmet aminek nyers emócionális tartalma a merengő Unindended-ben és a cinikus Muscle Museum-ban bontakozott ki. A lemezt az NME Best New Band elismeréssel fogadta 2000-ben.

Showbiz

Origin Of Symmerty

Az első lemezt turné követte, és Bellamy meggyőzte európai közönségét hormontúltengős, hipnotikus fellépéseivel, amit annak ellenére élt át a fiatal közönség, hogy összeszorított szemekkel adta elő háromperces rock-szimfóniáit, kicsit mint Lajkó Félix, persze egészen más dimenziókban. Közben kijött az új lemez 2001-ben a szimmetria eredetét keresve, olyan friss, innovatív zenei köntösben amit végre lekoptatta a kritukusok Radiohead demagógiáját és helyette jött a Queen párosítás, amire viszont már büszkén vállaltak. Ráadásul orosz turnéjukon Rachmaninov és Tchaikovsky előtt tisztelegtek, akiknek Matt bevallása szerint a zongoratémákat köszönhetik. Ami a hangzást illeti, tovább vitték az első album nyers erejét, ami viszont már néhol mániákus, ördögi hisztériává fajult halloween szagú zongoratémákkal és vámpírokat idéző, magas énekhanggal. Globálisabb témákat boncoltak, nagyobb szavakkal dobálóztak és egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a digitális, elektronikus zenei manipulációkra. Az album felütése, a New Born szembeállítja a természetfeletti erőket az emberi tapasztalással. Tori Amos szerű énekkel indít, olyan, mint mikor visszafolytjuk a levegőt, majd pár perc után kiengedjük és elszabadul a pokol őrült gitárriffekkel. Ezzel együtt megkezdődik az utazás, ami úgy mélyül el, mint egy pszicho-horror film jelenetről-jelenetre. A Kerrang! Best British Live Act díjra ítélte őket 2002-ben.

Absolution

Ugyanebben az évben, engedve a rajongók ostromló kérésének, megjelent a duplalemezes Hullabaloo, ami első DVD-re rögzített koncertjüket tartalmazta a francia Zenith-ből és egy másik korongot tele Muse ritkaságokkal. Majd kiadót váltottak, jött a Warner Bros.  és jött egy új producer Rich Costey személyében. Ezekkel a változásokkal a 2003-as Absolution már végre képes volt betörni az amerikai piacra. A Time Is Running Out az államok vezető rádióslágerévé vált, és ezzel végleg megfertőzték az európai zenéket kritikus szemmel figyelő amcsikat. Az Absolution a késő ’90-es éveket grunge-indusztiál világát idézi, modern űrsisakos jelmezben. Igazi rock sarokkő az új évezredben, ami amellett, hogy techno-metál (Stockholm Syndrome, Hysteria) és klasszikus art rock (Apocalypse Please, Butterflies & Hurricanes) irányba csapong, mégis ezekkel a kilengésekkel válik az eddigi legegységesebb, legkoncepciózusabb Muse albummá. A lemez hangzás tekintetében is sokat újít az Origin Of Symmetry-hez képest. Még nagyobb szerepet kapnak a spaceshit feelinges digitális trükkök, emellett  végig dominál a pszichedelikus gitárjáték, míg a klasszikus zenét idéző daloknál a erőteljes, feszes valamint melankolikus zongoratémák váltják egymást a legnagyobb egyensúlyban, miközben Bellamy személyes szférájából a globális szintre helyezi problémáinak megoldását. De az is előfordul, hogy zongoráját kalasszikus témák helyett a ’80-as évek dance ütemeinek megidézésére használja, mint ahogy azt az Endlessly-ben hallhatjuk. A korong többek között a 2005-ös Brit Awards, Best British Album díját söpörte be.

Sing for Absolution

Black Holes And Revelations

És ezennel elérkeztünk a jelenbe. Igaz negyedik lemezük 2006 kora nyári óráiban látta meg a napvilágot de hatása, azóta sem csillapodott. A trió felért a csúcsra és elég nagy csoda kell ahhoz, hogy valaki lerángassa őket a trónról. Ahogy a lemez záró darabjában, a Knights Of Cydonia-ban ügetnek a lovak az univerzum felé, észrevesszük, hogy ők is ott ülnek a nyeregben és meg sem állnak a Marsig, ahol Cydonia elterül.

Knigths of Cydonia

A lemez ambíciózus, briliáns és például a Soldier’s Poem gyermeteg hangvétele szégyenérzetet kényszerít azokra, akik magukra ismernek a kórus sorai között. Matt Bellamy politikai ébredése ez a lemez, de szerencsére sokkal burkoltabb formában, mit az kortársainál megjelenik. Nem kell szánalomra méltó, szegény emberekkel és olajos fókákkal operálnia ahhoz, hogy kinyissa az emberek szemét.  Zenéjük emellett sokkal szabadabbá válik, mintha nem lennének korlátok, pimaszul törik meg a stílusok közti határokat. A Take A Bow tőlük szokatlan trance/dance felütéssel emelkedik, míg Matt át nem robbantja gitár-országba a nótát. Vagy nézzük az első kislemezt, a Supermassive Black Hole-t, amit Pince funk hangzása inspirált. Mindez egy kavargó egyveleget alkot, ami bár eklektikus, de mégis befejezett alkotás. Díjakról már kár beszélni, elég az a tény hogy nyár közepén egymás után kétszer töltötték meg a 75 ezre Wembley Stadiont Angliában.

Supermassive Black Hole

Nekünk meg itt a Visual Tour Október 10-én a Budapest Sportarénában. Legyünk hálásak, hogy végre itthon láthatjuk őket még a csúcson, és nem kell hozzá nyugatra utazni. Ráadásul speciális vizuális látványvilágot ígérnek. A híres This Is Studio két filmet és készített a turnéra, amit itt lehet megnézni.