Folytatásos regényt írni pokoli szórakozás lehet, különösen ami a hírlapokban kétheti vagy havi részletekben közölt regényeket illeti. Az írás, a megjelenés és a honorárium okozta eufória helyét pár folytatás után, mire odalesz a kezdeti lendület, elkezdi átvenni a határidő okozta, egyre nyomasztóbb kétségbeesés. Elég egy-két nehezebb hét, és eljön majd a pillanat, amikor az az égető kérdés, hogy meglesz-e időre a megfelelő mennyiség, egyszerre fontosabb lesz, mint a cselekményvezetés vagy a jellemábrázolás. Ráadásul egy folytatásos regénynél ugye az sem árt, ha a fejezetek fordulatosak, és úgy vannak megírva, hogy közben is bármikor be lehessen kapcsolódni a történetbe. De ahogy egy rész elkészült, már előttünk is a következő határidő.

Ambrus Zoltán legjelentősebb művét, a Mídász királyt folytatásokban írta és publikálta. Lehet, hogy azzal a regénynyel nem járt igazi poklot, de két kisregényével, az Őszi napsugárral és A gyanúval már bizonyosan. Ennek ellenére lenyűgöző eleganciával mutatja be, hogy miképpen kell ezt a fajta pokoljárást igazi úriemberhez méltóan abszolválni. Bár sem az Őszi napsugár, sem A gyanú nem tartozik a legjobb írásai közé, sőt egyben elolvasva a két könyvet, akár idegesítő fércmunkának is érezhetjük - mégis, a szinte minden mondat mögött megbújó higgadt és elegáns profizmus valódi élvezetté teszi az olvasást. A cselekmény szintjén nem sok feszültségre számíthatunk, hiszen a reménytelen plátói szerelem kínjait versbe fojtó, majd a megdicsőülés és a házasság veszélyei között egyensúlyozó költő, Hódy Balázs története, vagy a gyilkosság szép gyanúsítottját felmentető, majd feleségül vevő, ám a gyanútól soha meg nem szabaduló Szathmári Károly ügyvéd tragédiája nem túl izgalmas - viszont a történetekbe ágyazott sziporkák és csuklóból odakent, tárcának is beillő elmélkedések igencsak szórakoztatóak, csakúgy, mint a jövő irodalomtörténészeihez szóló ironikus és modernül önreflexív kiszólások. Kiváltképp mulatságunkra szolgál a költőnek otthont adó, rögeszmés feltaláló már-már Rejtő Jenő munkásságához illően hóbortos figurája, aki egyszerre akar földalatti világvasutat építeni és találja fel a lovas huszárok számára is praktikus úszógumit.

Legjobban tehát akkor járunk, ha úgy teszünk, mintha folytatásokban olvasnánk a könyveket: itt-ott belelapozunk, szórakozunk a hibátlan mondatokon, és nem bonyolódunk túlságosan bele a látszatok és a valóság kibékíthetetlen ellentétét vizsgáló, filozófiai mondanivalóba - amelynek mind a két regényben az asszonyok a szimbolikus figurái, merthogy bármilyennek látszik is egy nő, azt még a női lélek legnagyobb ismerői sem fogják megtudni, hogy milyen is igazából.

A látszat és a valóság problémája persze már a fikció lényegét érinti, hiszen mindig is az az igazi kérdés, hogy miként lehet a valóságból látszatot, vagyis regényt csinálni. Ambrus Zoltán ezekben a könyvekben erre a kérdésre nem válaszol, viszont azt megmutatja, hogy hogyan is lehet létrehozni a regény látszatát. És ha mi is látni akarjuk a látszatot, csupán annyit kell tennünk, hogy folytatásokban olvassuk el, nagy szüneteket tartva időnként.