Tettamanti Béla

A késő modern kapitalizmus globális technológia elosztó rendszerei: a kábel- és szatellittévéláncok alkalmasak voltak arra, hogy előbb ellehetlenüléssel fenyegessék az államszocializmusban uralkodó cenzúrát, majd, hogy felbontsák a nemzetállamok elkülönült kulturális tereit. Létrejött a globális médiatér, amely egyszerre növelte meg a liberális kapitalizmus melletti politikai befolyásolás és a társadalmi képzelet feletti radikális kontroll lehetőségeit. A médiapiacra való belépés egyben a high-tech-övezet elérését jelentette: a XX. század médiarendszerei nem voltak működtethetők az egyre bonyolultabb globális egyezményeken alapuló rendszerek nélkül. Ma már látjuk, hogy ennek a - részben lezáruló - korszaknak az alkonya volt a médiaszabályozás és a posztmodern politika közötti rövid érdekházasság aranykora. Az ellenőrzés utolsó nagy forradalma volt ez: a kortárs társadalmak képzeletének megformálása, a kulturális terek hierarchikus kialakítása, a határok felülről irányított újradefiniálása, az információ fogalmának kisajátítása, majd elosztása, a szabadság normáinak, a tiltások, elfojtások rendjének kialakítása - mindezek a diskurzusok összefüggésbe kerültek az államok és médiavállalatok által létrehozott szabályozó hatóságokkal. A globális médiatér által használt és teremtett rendszerbe semmiféle információ nem juthatott be ezek ellenőrzése nélkül. 1989-ben például a bukaresti tévé elfoglalása, illetve - egy másik forgatókönyv szerint - a titkosszolgálatok általi szabadon hagyása milliók számára, így e sorok írója számára is a szabadságharc félreérthetetlen pillanatát jelentette. Barikádok helyett a tévéstúdiók elfoglalása - úgy tűnt, ez volt a politikai szabadságharcok ikonográfiájának metamorfózisa is.

Ezt a globális technológiai egyensúlyt kívülről a sávszélesség növekedésének néma forradalma kezdte ki. Mindenki tudja, hogy ez a változás napról napra, kérlelhetetlenül és kéretlenül is, de zajlik. Az immár minden technológiai platformról elérhető "széles sávú szolgáltatások" lassan, de mára felismerhetően megváltoztatták a globális média lehetőségtartományát a kortárs társadalmak szerkezetében. Azaz: a new media mindenekelőtt valóban lehetetlenné teszi a fentiekben felvázolt, mára uralkodó állami kontrollt - ironikus módon a magyar állam akkor nevezte ki az audiovizuális kérdésekkel foglalkozó első kormánybiztost, amikor annak lehetséges mozgástere a minimumra zsugorodott, azaz egyre kevesebb maradt a nemzetállami keretek között szabályozható terület. A médiaszabályozás drámai átalakulása valóban számos politikai megfigyelő és aktivista számára a remény forrását jelenti: a new media egyben a demokratikus kultúra tapasztalatrendszerét kínálhatja millióknak. Az olyan virtuális intézmények, mint a Wikipédia vagy a YouTube tíz- és százmilliók számára tették nyilvánvalóvá, hogy a nemzetállamoknak mára semmi dolguk a média kontrolljával: a new media kontextusában értendő információk terjesztésének piacára való szabad, gyakorlatilag költségek nélküli belépés új társadalomföldrajzot, a kulturális terek földcsuszamlásszerű átrendeződését ígérte, és részben meg is valósította. Azonban nemcsak az aktivisták ismerték fel, hogy a globalizáció világában épp a globális technikák használata teremtheti meg az ellenállás új formáit, hanem ugyanilyen gyorsan nyilvánvalóvá lett, hogy új játékszabályok érvényesek a new media politikai gazdaságtanában is. A Google "üzleti modellje" nem véletlen foglalkoztatja szerte a világon a kortárs médiakritikusokat, közgazdászokat, kritikai társadalomkutatókat, ahogyan általában is a new media arra kényszerít sokakat, hogy újragondolják a kulturális termékről, azok eladásáról, az eladásból következő haszonról alkotott fogalmakat. A kulturális dokumentumok, tárgyak, ideák, művek kizárólagos uralásának filozófiája mellett egyre nagyobb szerepet kap a kooperáción, azaz a javak együttes létrehozásán, megosztásán alapuló modellek érvényessége. Nem egyszerűen a copyright be-, illetve be nem tartásáról, hanem kulturális, művészi tevékenységek aktuális jelentésének átalakulásáról van szó. A kortárs művészetben egyre többen beszélnek a kizárólagos, autoritással rendelkező szerző, alkotó helyett a különböző kulturális gyakorlatok, cselekvések, szerepek között utazó alkotókról, az én kulturális szerepei, identitásai közötti határfalak összeomlásáról. A kulturális tulajdonlás igénye mellett megjelenik a kooperáció, az avantgárd örök álma: az ingyenebéd immár a liberális kapitalizmuson túlmutató kortárs kultúra aktuális utópiája is. Akármint is, a new media kultúrája, uralkodó gyakorlata elválaszthatatlan a globális kapitalizmus önkritikai módszereinek elterjedésétől. Persze az is igaz, hogy mindez ugyanakkor hatalmas üzlet - csakhogy másoknak, azaz nem a hagyományos médiatulajdonosoknak: a Google/ YouTube házasságokat le lehet írni kulturális áttörésként, illetve Hollywood trónfosztásaként, de a két állítás nem zárja ki egymást.

Ehhez képest itthon - kínos, nem kínos - minden másként van. Mintha az ígéret máig nem került volna beváltásra, a fentiekben vázoltak részben mégis megálltak volna a határokon, nagy örömére a gyepűfetisizmusban szenvedő xenofób magyar szélsőjobboldalnak. Nem arról van szó, hogy ne lennének meg részben ugyanazok a független kezdeményezések, amelyek a világ számos országában létrejöttek. Az alternatív new media azonban máig nem keltette fel a magyar társadalmi, jogi, üzleti nyilvánosság érdeklődését. Azaz számos, világszerte a mainstream kultúrához tartozó jelenség, ha létezik is magyarul, mintha nem lenne, s gyakran, ami van, az valóban hagy kivetnivalót maga után. Talán nem kell jobb példa, mint a Wikipédia, amely nemcsak angolul, de igen jelentős mértékben németül, franciául is újraírta a kulturális reprezentáció, jelenlét, hozzáférés, illetve szerepek elméletét és gyakorlatát. Ha van a demokratikus kultúrának világos, kézzelfogható bizonyítéka, akkor ez a kollektív intézmény az, amely mellékesen világossá teszi, hogy miért is beszélhetünk a poszt-copyright korához szükséges politikai gazdaságtan kategóriáinak kialakulásáról és uralkodóvá válásáról, még akkor is, ha erről sem az NHH, sem az ORTT eddig nem hallott, s csak remélhetjük, hogy a most létrehozott audiovizuális államtitkár hivatala esetleg értesül. A magyar Wikipédia szegényessége kinek-kinek intő jel lehet. Még sokkal zavarba ejtőbb azonban az új média és a nyilvánossághoz való viszony kérdése.

A magyar tudományos, politikai elit leginkább kínos önreklámok hordozófelületének tekinti a hálózatot, s azon való jelenléte annyit is ér. Ehhez képest - tény, hogy angolul - számos társadalomtudományi vita mintegy "felköltözött" a netre, s komoly és komor tudósok ott nem csupán magukat reklámozzák, hanem jelentős szerepet vállalnak annak a diskurzusnak a létrehozásában, amelynek centrumában az ellenőrzöttség elleni technikák, az alkotmányos garanciák, az emberi méltóság, a szabadság formái, a kulturális önrendelkezés, a racionális érvelések, a posztkolonialista normák kidolgozásának és tiszteletben tartásának lehetősége áll. (Lawrence Lessig, Yochai Benkler, Jack Balkin munkássága és blogjai a neten, a fentiek neve alatt.) Ha valaki a magyarul írott tartalmak és demokratikus kultúra globálisan létező formái közötti összevetésekre ragadtatja magát, akkor elég hamar zavarba kerül. Tulajdonképp a fél kezünkön meg tudjuk számlálni azokat a kezdeményezéseket, amelyek nem csupán "felteszik a hálóra" a nyomtatott kultúra egyes dokumentumait, hanem alkotó módon használják az egyidejűség, illetve nyitott archívumok világának, a linkek teremtette szabadságnak a kulturális logikáját. A politikai filozófiával foglalkozó Bence György alapította Metazint, a Literát említhetem olyan virtuális intézményként, amely lassan-lassan elfoglalta helyét a magyar nyilvánosság new medián túlmutató szerkezetében is. Sokkal zavarba ejtőbbnek tartom, hogy az online magazinok vagy a létükért küzdenek, mint a figyelemre méltó Hírszerző, vagy egész egyszerűen belerohadtak a magyar bulvármédia világába. Az Index morális összeomlása ezért is különösen fájdalmas: hiszen rossz látni, hogy olyan nagy tehetségű újságírók, mint Tóta W. Árpád, éppolyan tájékozatlanok a nagyvilág dolgaiban, mint amilyen élesen, metsző gúnnyal fogalmaznak a honi ügyekben. De sem az Index, sem az Origo nem voltak képesek arra, hogy leváljanak a magyar nyilvánosság abszurd kánonjáról, és mindenféle kreativitás nélkül tükrözik a politikai pártok által diktált világképet, illetve próbálnak több figyelmet kivívni a celeb üzletágban. Ha valaki, mint Szerb Antal marslakója, megérkezik Budapestre, s megkérdi, mi a nyomtatott és az online újságírás között a nagy különbség, akkor két dolgot jelölhetünk meg: egyrészt a nyomdafestéket nem tűrő szavak áradatát, másrészt - ami a blogospherát illeti - a ressentiment, a rosszkedv, irigység, indulatos tudatlanság gátlástalanságát. S persze ott van még a jobboldali avantgárd és a nácik különböző csoportjainak lelkesedése. A magyar new media politikai gazdaságtana nem sokban tér el a hagyományos média világától, s ez még problémákat okozhat. Holott: a new media nem más, mint előszoba a kortárs kultúrában való jártasság megszerzéséhez, annak a tapasztalatnak és tudásnak a megformálásához, ami alkalmassá tehet mindannyiunkat arra, hogy képesek legyünk visszaszerezni a radikális kritikához szükséges szabadság technológiáit, autonóm kulturális tereit. A new media ennyiben a hajdani ellenkultúra leszármazottja, ha tetszik: 1968 örököse. S ha van is, aki ezt az évet kulturális ellenforradalomként tartja számon, én azonban az európai társadalmak modern világba való belépésének visszavonhatatlan dátumaként rögzíteném. Hatalmat a képzeletnek, lehetőséget az ellenkultúráknak, mindez nem áll távol a hálózati kultúra, a new media nagy fordulatától: a kooperáció, a szolidaritás, a teremtő szabadság és együttműködő képzelet alakuló világától.