A második javaslat a kiadásokat növeli: nem elégszik meg a családi pótlék emelésének a kormány által javasolt differenciálásával (a három- és többgyerekeseknek, valamint a gyermeküket egyedül nevelők javára), hanem tovább emelné a négy- és többgyerekesek, valamint a fogyatékos gyerekeket nevelők pótlékát. A harmadik javaslat az szja kétszer egy százalékával való rendelkezést szabályozná újra: három százalékra emelné a kétszer egy százalékot, megszüntetné a civil szervezetek, illetve az egyházak javára felajánlható adórész különválasztását, és az adót nem fizetőkre is kiterjesztené a rendelkezés lehetőségét. Ez a módosítás is csökkentené a központi költségvetés rendelkezésére álló öszszeget. A javaslatok előterjesztőik szerint összességében kb. hetvenmilliárd forinttal (az szja-tábla módosítása ezen belül ötvennel) rontanák a költségvetés egyenlegét, amit szerintük az államigazgatás működési költségeinek mérséklésével lehet ellensúlyozni.

Nem tudom, van-e realitása ennek a megtakarításnak. A párt elnöke szerint - aki a kormány tagja, gazdasági miniszter - van, a pénzügyminiszter szerint nincs. Vajon miért nem tisztázták ezt a kormány ülésén, ahol hetente találkoznak? Sőt, mindketten tagjai a szűk kormánykabinetnek, ott is megvitathatták volna ezt a kérdést. Kóka azt a mulatságos indoklást adta erre, hogy "részletesen csak a parlamenti benyújtása után" tudták tanulmányozni a költségvetést, és felfedezni benne a tartalékokat.

Kóka effajta késedelmes helyzetfelismerése nem példa nélküli: ő is, Horn Gábor is rendre azt állítja, hogy a választások előtt nem tudták, mennyire súlyos a költségvetés helyzete. Mindketten tagjai voltak és maradtak a kormánynak: Kóka gazdasági miniszterként, Horn "koordinációs államtitkárként" ott ül minden kormányülésen, részesei a kormány minden fontos döntésének, miként ezzel Horn a Beszélő legutóbbi számában el is dicsekedett. Közgazdászok írásaiból, kutatóintézetek és az MNB jelentéseiből bármikor megtudhatták volna, hogy milyen volt a költségvetés helyzete, ha meg akarták volna tudni. Most is jelen voltak, de legalábbis jelen lehettek a költségvetés előkészítésének minden fázisában. Módjuk volt arra is, hogy pártjuk javaslatait - köztük a mostaniakat is - a költségvetés benyújtása előtt terjesszék a kormány elé. Úgy tűnik, nem tették, és most állnak elő velük. Így kormánypárt nem viselkedhet, a költségvetés benyújtása után a kormánytagoknak a költségvetés képviselete, és nem megtámadása a dolga.

A javaslatok tartalmilag sem elfogadhatók. Magyarország fő gondja a kiugróan magas államháztartási hiány és a - ha lassulva is, de - tovább folytatódó eladósodás, az után is, hogy a hiány közel tíz százalékról feltételezhetően valamivel több mint hat százalékra csökken. Ha valóban meg lehet takarítani az államigazgatás működésén néhány tízmilliárd forintot, miként ezt (a költségvetést a kormány ülésén még elfogadó) Kóka és Horn most állítja, akkor azt a hiány gyorsabb csökkentésére, az adósságcsapdából való kiszabadulásra kellene fordítani, és semmiképpen sem a fogyasztás növelésére.

A magyar gazdaságot ugyanis azzal juttatták az egymást követő kormányok 2000 és 2006 között a pénzügyi csőd küszöbére, hogy a bérek és a szociális juttatások emelésével, valamint az adók csökkentésével gyorsabban növelték a fogyasztást, mint ahogy azt a gazdasági növekedés lehetővé tette volna. A második Gyurcsány-kormány megszorító intézkedései ennek a fedezetlen fogyasztásnövelésnek egy részét - csak egy részét! - veszik vissza. Eddig az SZDSZ vezetése tudomásul vette ennek szükségességét, most viszont szemlátomást kihátrálnak e törekvés mögül, jövedelemnövekedést kezdeményeznek, noha a hiány még mindig több mint kétszerese az euró bevezetéséhez megkövetelt három százaléknak, s még az eladósodás sem állt meg.

Az egyszázalékos rendszer módosítására tett javaslattal nem csak az a baj, hogy pénzt vesz el a központi költségvetéstől. Ennek a rendszernek éppen az a lényege, hogy a polgár saját adójának egy részéről rendelkezhet, ami értelmét veszti, ha az adót nem fizetőkre is megtehetik ezt. Az egyházak finanszírozása ma a vatikáni megállapodásra épül, de az egymást követő kormányok több tekintetben is eltértek e megállapodástól az egyházak javára: külön folyósítják a hitoktatók fizetését, a kistelepülések lelkészeinek jövedelemkiegészítést nyújtanak, és ötvenről kilencven százalékra emelték az egyszázalékos felajánlások kiegészítését. Mindezt vissza lehetne vonni a vatikáni megállapodás sérelme nélkül, de az SZDSZ ehelyett a civil szervezetek és az egyházak versenyeztetését javasolná, ami a tíz évvel ezelőtti kompromisszum felmondása lenne, semmi esély az elfogadására, tehát nem vehető komolyan.

A legfontosabb, az adócsökkentésre irányuló javaslatra visszatérve: ami történik, abban semmi új nincs. A Kuncze Gábor és Magyar Bálint által vezetett SZDSZ az adócsökkentést állította politikájának középpontjába, és kitartott emellett akkor is, amikor a kormány költekezése elvitte ennek a lehetőségét. Amikor 2003 nyarán szembe kellett nézni azzal, hogy nemcsak az MSZP, de az SZDSZ felelőtlen ígéreteit is tartalmazó száznapos program megvalósítása lehetetlenné tette a megígért adócsökkentést, az SZDSZ vezetői úgy döntöttek: mégis ragaszkodnak hozzá. Amikor 2005 őszén már világossá vált, hogy az országot pénzügyi válság fenyegeti, s e sorok írója könyörgött a párt vezetőinek, hogy álljanak el a további adócsökkentéstől, nem voltak erre hajlandók. Tevőleges szerepet játszottak a gazdaság destabilizálásában, csak a kampánnyal törődtek, az ország érdekével nem. A jelek szerint most ehhez a destabilizációs politikához térnek vissza: megakasztják a pénzügyi stabilizációt, és a javaslat szavazásra vitelével destabilizálják a koalíciót.

Mindezt akkor, amikor a Fidesz népszavazást kezdeményez a reformpolitika ellen, az MSZP pedig riadtan fékezi a reformokat. Nem látok ma olyan pártot Magyarországon, mely eltökélten az ország jövőjét szolgáló felelős gazdaságpolitika mellett állna.