A klasszikus formák, mértékek, amelyekkel Kiss Judit Ágnes oly fölényes biztonsággal él, nem pusztán patinás díszek, hanem a következetes neoklasszikus gondolkodás eszközei. Vigyázat tehát: semmi művészies malackodás, semmi ádáz vulvatüntetés! Költészet.

A lélek idejét, a test terét és a költő lehetőségeit szétválaszthatatlan egységben szemlélni - ez ennek a lírának a folyamatos szellemi látványa. Minden darab egyszerre beszél a "tárgyról", a mesterségről és a bennük azonos gesztusokkal működő személyiségről. Sokszor sorok múltán, visszaolvasva derül ki, hogy a vers megszólítottja maga a vers - ám az értelmezés e bizonytalanságának nem kell feltétlenül feloldódnia, a kiéneklés (ahogyan a kötetzáró Parodosz oly gyönyörűen summázza) mindig egyszerre illeti az életet s az életet jelentő önkifejezést. Az emlék csupán az annak értéket és formát adó emlékezés fényében ragyoghat, s a szerelmi élmény is utólagos rekonstrukciókban ölt - immár szellemi - testet.

Az Irgalmasvérnő egyik legszebb versében (Pénelopé) a fonás-szövés-lebontás motívumai jelezték a teljes pőreségig, kiszolgáltatottságig eljutó, de kényszeresen újra és újrakezdődő, létfenntartó önvizsgálatot, az új kötetben viszont a part és a túlpart, köztük a szakadék, a köd, fölötte a függőhíd képzetei fejezik ki ismétlődően a megkapaszkodás erőfeszítéseit. Meghökkentő, többnyire milyen frissen, mennyire a fölfedezés hitelességével működnek e rég használatos toposzok. A titok a költő feszültségteremtő erejében rejlik. Nemcsak az apró megfigyelések és a fölényes metafizikus tudás feszültségére gondolok, nem csupán a szólelemények, szellemesen korszerűsített metaforák finomságaira és az azokat sodró versbeszéd nagyvonalúságára. Kiss Judit Ágnes szinte pillanatok alatt elöregítette lírai hősét, sorsot, sorsokat teremtett hozzá, amelyekben távoli múlttá stilizálódik a fiatalság, közeli rezignációvá a vénülő jövendő, ő pedig megteremti saját, vibráló idejét, s úgy van vele - kedves, sokszor megidézett költőjéhez hasonlóan és méltóan -, mintha már ezer éve nézné, amit meglát hirtelen.

Megejtő a makacsság, amellyel a versben bízik. "Ha hallgatok, ő talán szólni fog", "nem kérdez a vers, csak mondja magát", "fölkeltek a versek, és megírták maguk", "belőle újraöntheted magad". Menedékház a vers, sőt, ölelhető test. Ám ez a ráolvasó, önbűvölő költői magatartás egy idő után ellenhatást kelt, éppen nem a megalkotott világ iránti erős bizalmat, hanem a kétséget, a bizonykodó gyöngeséget sugallja. Az esendő testnél-léleknél semmivel sem kevésbé esendő az alkotott menedék, minél pazarabb, minél mutatósabb az építmény, annál inkább valóság(os) - azaz múlandó. Így jut el e líra az aszklepiádészi soroktól a szamárordításig, a halhatatlanság pompázó illúziójától az artikuláció hiányáig, ahogyan Tőzsér Árpádtól Kovács András Ferencig a költői szerepek mélyanalízisével foglalkozók mind ("Tudod mit? Ordíts. Az jelzi, hogy megvagy").

Művelt költő. Nő. De nem köti sem a bölcsészillem, sem a feminista eltökéltség. Nem szókimondó óhajt lenni, nem bátor, de élvezi, hogy bármit képes elmondani kiművelt hangon, természetes módon. Ha akar, bolondot csinál a költőből, bolondot az olvasóból. Új üzenet híján pedig a régieket faggatja, hiszen még azok sincsenek rendesen kicsomagolva.

Noran, 124 oldal, 2499 forint