Závodszky Noémi és Bakonyi Csilla a fehérvári előadásban

THEATER.HU - Ilovszky Béla

De annyi valószínűsíthető, hogy itt a plazma allegória, az alaktalanság, a formátlanság kifejezője, amit feldúsít kissé az utalás a plazmatévére.

Az allegóriákkal azonban általában két bajunk szokott lenni. Ha túlságosan egyszerű, jól érthető, akkor laposnak, közhelyesnek, szájba rágónak érezzük, ha bonyolult, nehezen megfejthető, netán követhetetlen, akkor meg zavarosnak, zagyvának, értelmetlennek találjuk. Garaczi plazmaallegóriájának meg még további nehézsége, hogy a formátlanságnak kellene formát adnia. Elvégre a művészet mégiscsak forma volna. És nem könnyű az alaktalannak, szétfolyónak, tartalmatlannak látott életet művészi formába fogni. Garaczi természetesen, miközben köznapi banalitásokat rajzol, megpróbál mélyebb, illetve magasabb rétegeket is felvinni a képre. A földszintes kabaréhumor mögül, amelyet az áprilisi tréfákra felépített rádióműsor jelenít meg, ki kellene tűnnie valamilyen súlyosabb igazságnak. Az egyik műsorvezető felismeri élethazugságának értelmetlenségét, egy kislány idegen csillagrendszer küldöttjének vallja magát, s a történetben végig ott bolyong egy különös-kísérteties japán professzor.

A székesfehérvári előadást rendező Valló Péter komoly színházi fegyverzet bevetésével tesz reménytelen kísérletet a különféle rétegek megszólaltatására. Jelképesen is használt köznapi tárgyak, asztal, szék, létra játszatásával (a díszletet a rendező maga tervezte), zenével (Szakos Krisztián), tánccal (koreográfus Király Attila), beszédes jelmezekkel (Dőry Virág) igyekszik megjeleníteni a reális történéseket, illetve azokat átemelni szellemibb tartományokba. Ez utóbbi lényegében mégis elsikkad. A színészeket a rendező nem tudja vagy nem is akarja kizökkenteni az alapfokú emberábrázolásból. Szabó Győző markáns egyénisége adja meg a köznapi bunkóság és erőszakosság alaphangját, Tűzkő Sándor a tétovább férfiplazma, Závodszky Noémi
a koncepciózusan ostoba, Bakonyi Csilla a félénkebb-gyöngédebb átlagnőt jeleníti meg, Krajcsi Nikolette egy fekete zsákba csomagolva kóvályog a színpadon Ocsuki professzorként. Gulyás Sándor és Csonka András szakszerűen löki a rádióssódert, utóbbi megrendülése, átszellemülése, megtérése a természet egyszerű szépségéhez kilóg az előadásból. A jelenetek és figurák első jelentését, felszínét játsszák. Főképp talán ezért a plazmahumor hat erősen és elnyel mindent. A publikum erre fogékony része mulat, a többi unatkozik vagy utálkozik.

A darabot a minap előadta a Bakelit Multi Art Centerben (Soroksári úton egy üzemi épületegyüttes legtávolabbi zugában) a KoMa Kortárs Magyar Előadás-sorozat első darabjaként öt pályakezdő színész. A zsúfolt büfé asztalai között díszlet, jelmez és szinte kellékek nélkül. A játszók listája két fővel, az előadás időtartama húsz perccel rövidebb. Néhány jelenet és Ocsuki professzor hiányzik. Rendezőt sem említ a színlap. Szándék vagy koncepció nem látszik. Egyszerűen mind az öten érzik a stílust, amelyben megszólalhat a szöveg legtöbb rétege, amelyben maga az ábrázolt banalitás válik több jelentésűvé. Zrínyi Gál Vince, Ötvös András és Jaskó Bálint, Jelinek Erzsébet és Patocskai Katalin nem tesz mást, mint eljátssza a néhány dalos-táncos betéttel megtoldott jelenetsort. A stílus pedig, amiről beszélek, nem különös eszközök kitalálását jelenti, hanem egyrészt erőt, lendületet, közlésvágyat, másrészt mély megértést. Bizonyára a vérükben van a plazmalét, amelyet szenvedélyesen megjelenítenek. Vérplazma.

(Garaczi László: Plazma. Székesfehérvári Vörösmarty Színház és Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház, valamint Bakelit M. C. A.)