Hogy Ady miért írt ilyeneket annak idején, ma már érdektelen. Hogy nekem miért jutott eszembe, azt viszont készséggel elmondom.

Akinek csak a leghalványabb fogalma is van a magyar pártpolitika működéséről, az tudja: e működés finanszírozása egyre nagyobb mértékben (ma már nyolcvan-kilencven százalékban) törvénytelen. Nem arról van szó, hogy előfordulnak törvénytelenségek (azok mindenütt előfordulnak), hanem hogy régóta ez a fő szabály. A pártok jórészt (persze földerítetlen és megtorlatlan) bűncselekmények útján szerzett pénzekből működnek. A parlamentiek inkább, mint a parlamenten kívüliek, a nagyok inkább, mint a kicsik, a kormánypártok inkább, mint az ellenzékiek - de lényegében mindannyian. A pénzszerzés fő módszere: hatalmas állami túlköltekezéssel járó, a köz számára gazdaságilag, szakmailag előnytelen döntéshozatal (lásd: autópálya-építés, repülőgép-beszerzés stb.), melynek nyomán a nyertes cégek extrahasznuk egy részét visszaadják a döntéshozónak. A visszaadott (maradék) pénz pártkasszákban és politikuszsebekben landol.

A finanszírozás e módjának költségei "papíron" ugyan kisebbek, valójában azonban nagyságrendekkel nagyobbak, mint amit a "tiszta üzemmód" követelne. Vagyis az adófizetőknek - az országnak - ez így sokkal-sokkal több pénzébe kerül. Ennél is nagyobb - jóval nagyobb! - baj, hogy a magyar politika eleve a csalás, a lopás, a törvénytelenség, a hazugság, a képmutatás jegyében működik. Hogy a fekete- és szürkegazdaság minden szereplője, a legutolsó piti tolvaj, a számlaadást mellőző, létéért küzdő kényszervállalkozó, szóval mindenki ebben a nyomorult országban teljes joggal mutogathat fölfelé: fejétől büdösödik a hal.

Olyannyira büdösödik, hogy a magyar politikai osztály krémje, a Magyar Országgyűlés külön - az országban senki másra nem érvényes - privilegizált szabályokat alkotott, amelyek lehetővé teszik a képviselőknek, hogy havonta százezreket vegyenek föl számla nélkül, adó- és járulékmentesen. Költségtérítés jogcímén, a választókerületük fővárostól mért távolsága alapján. S ők szinte kivétel (és szemrebbenés) nélkül fölveszik ezeket a százezreket, még akkor is - maga a házelnök is! -, ha évek óta állami vagy önkormányzati luxusautókon fuvarozzák őket.

Túlzás nélkül mondható: a magyar politikai osztály módszeresen fosztogatja a köz javait. Kis túlzással: üzemszerűen lopnak - a pártok törvénytelenül, a képviselők törvényesen. Hogy ez mekkora botrány, mekkora gyalázat és mekkora baj, arra alig találunk szavakat. Talán Shakespeare után így: az államgép rohad.

Amíg ez a helyzet, addig eleve bukásra ítélt minden tisztázó politikai és gazdasági szándék - minden reform.

Nem véletlen, hogy - számos sikertelen próbálkozás után - a közelmúltban maga a miniszterelnök (ő sem először) tett kísérletet a rendezésére. Fölállt a parlamentben, és (egyebek mellett) a következőket mondta:

"Kulcskérdésnek a párt- és kampányfinanszírozási kérdést tekintem...

A gyanú olyan mértékű árnyéka vetül az egész politikára párt- és kampányfinanszírozási kérdésekben, amely gyanút eloszlatni szónoklatokkal és ígéretekkel már nem lehet...

Ha rendbe akarjuk tenni a párt- és kampányfinanszírozást, az... lényegesen többe fog kerülni, mint amennyi ma a költségvetésben van. De összességében lényegesen kevesebbe fog kerülni, mert... talán eltűnnek a táskás emberek...

Ma a magyar gazdaságban lévő szürke- és feketegazdaság egyik morálisnak tekintett igazoló oka... hogy nekünk is lehet, hisz ott van a pártok környékén...

Muszáj ezen változtatni... Muszáj azt mondani, hogy... ne tovább!

Ugyanezt tartom igaznak a képviselők jövedelmére vonatkozóan is... A költségtérítések és a fizetések ügye... mára botránykővé vált... A képviselők ma hivatalosan kevesebbet keresnek, mint az Országgyűlés főosztályvezetői. Kérem szépen, ezek... nagyobbrészt hazugságok...

Nincs szükség újabb, több hónapos vitára. Politikai bátorságra van szükség. A kormány a következő napokban véglegesíteni fogja javaslatait, és be fogja nyújtani... a parlamentnek. Azt fogja kérni a parlamenttől, hogy a házszabálytól való eltéréssel, kivételes eljárással a lehető leggyorsabban vágja át a rossz kompromisszumok eddig gordiuszinak hitt csomóját, alkosson új rendet...

Ez nem a kormánypárt vagy az ellenzék érdeke, ez Magyarország érdeke...

Ha úgy látjuk, hogy az ellenzék nem kívánja megadni a támogatást azokhoz a döntésekhez, amelyekben nélkülük nem tudunk dönteni, akkor a néphez, az istenadta néphez fordulunk felhatalmazásért... Magyarországnak ezekre a változásokra van szüksége, és ha a változásokat nem akarják elegen megtenni itt a Házban, akkor majd... rákényszerít bennünket a nép...

Nem szeretném, ha elveszne ez a lehetőség. Az elmúlt két hét alatt többet haladtunk előre, mint az elmúlt 15 évben együttesen... Úgy látom, hogy eljött az a pillanat, amikor már senki nem menekülhet el..."

Így beszélt a kormányfő két hónappal ezelőtt. Ilyen lendülettel, elszánással, lelkesedéssel, hittel.

De mi a helyzet ma?

Az ötpárti tárgyalások rég megszakadtak.

A Fidesz - a korábbi hitegetéssel ellentétben - elzárkózik minden érdemi változtatás elől. A parlamentben leszavazta a képviselői tiszteletdíj rendezését, s jó előre bejelentette: ugyanezt fogja tenni a pártfinanszírozás esetében is. Teszi ezt a legprimitívebb demagógia és hazugság eszközeivel. Olyannyira, hogy ma már az Orbán mellett oly sokáig kitartó Elek István is neki ítélné a "demagóg hangulatkeltésben élenjáró címet". Mi több, ezt írja róla: "betű szerint persze igaz Orbán Viktor állítása, csupán a lényege szerint hamis... [Orbán] a rövid távú politikai racionalitástól vezetve újra meg újra olyan lépéseket tesz, amelyek a választói tájékozatlanságra és infantilizmusra építenek. S mivel erre építenek, e lépések maguk is hozzájárulnak a választók kiskorúságban tartásához." (Ez-az, Gondola.hu, 11. 24.) Csak annyit tennék hozzá csöndesen, hogy szerintem lassan hat-nyolc éve (és egyre inkább) ez a helyzet - ideje volt észrevenni...

De mit tesz ebben a helyzetben a miniszterelnök, s az ügyben őt állítólag támogató szocialista frakció?

Amit a bárányok. Hallgatnak.

Nemhogy a népszavazásról - az egész ügyről nem esik már szó.

Egy árva szó sem. Se a parlamentben, se a sajtóban, se a blogon.

Pedig két hónapja ez is elhangzott: "Azt kérdezik tőlem mostanában... miniszterelnök úr, tessék mondani, ez nem egy kommunikációs trükk?"

Szerintem (döntően) nem az volt - de úgy tűnik, mindegy ma már.

Alighanem megette a fene az egészet...

Vagy száz éve kérdezte valaki a magyar parlamentben:

"Közállapotainknak, parlamenti helyzetünknek ez az elfajulása nem mételyezi-e meg egész nemzetünket, nem képezi-e a nyegleségnek, üres handabandának, a komoly munka helyetti szájhősködésnek... olyan nagy iskoláját, amely valóban járványszerűen terjed el társadalmi életünkön végig?"

Később ezt is mondta:

"A parlament színvonalának süllyedése végzetes csapás az egész magyar nemzetre."

Az illető Ady legádázabb politikai ellenfele volt. Tisza Istvánnak hívták.

A jóslata beteljesedett...