Szent Orbán szobra Hajóson

Bonyolult ügy ez.

Tudták, hogy megégetésének helyén, a Békés megyei Szeghalmon emléktáblája van az utolsó sárréti boszorkánynak? 1724-ben történt az eset, s csak azt sajnálom, de nagyon, hogy a hölgyről nem tudok meg többet. (Elsőnek lenni ebben a szakmában - is - alighanem dicsőség, utolsónak: pech.) Vagy: tudták, hogy a Tatabánya fölé magasodó Turul (Donáth Gyula szobrotta) Európa legnagyobb madara szárnyainak tizennégy méteres fesztávolságával? (Szegény politika áztatta totem, ha tudná, mire nem használják ma, elrepülne bánatában!) Vagy hogy a Nógrád megyei Mátraverebélytől négy kilométerre lelhető fel a szentkúti remetebarlang? (De jó lenne elvonulni néha, csak egy kicsit!) Esetleg hogy a Hortobágyi Nemzeti Park szélén, Karcagtól öt kilométernyire áll a pusztában a Zádor híd, amely maga is kilenclyukú volt valaha, forgalmas átkelő, de ma már a semmibe vezet, áthidalandó víznek a Tisza szabályozása, a XIX. század közepe óta nyoma sincs errefelé?

Borsos Mihály fotográfus kötete (a kötet képanyaga válogatás a 2001-ben Historicum címmel a Magyar Nemzeti Galériában bemutatott kiállításból) nem az első, s aligha az utolsó abban a sorban, amelynek darabjai kitűnő fényképeivel, s ebben az esetben tömör, célratörő szövegeivel (Horváth György dicsérendő munkája), arra ösztökéli az olvasó magyart, vegye számba már végre a saját otthonában feltalálható gyönyörűségeket. Mind érdemes a helyszíni ámulatra: mik nincsenek itthon nekünk! Amíg ezeket nem ismerjük, nem tudjuk, nem tudhatjuk a magunkénak sem. A tátott száj kevés.

Sajnálom kimondani, de muszáj: minden ilyen kötetre szükség van, ám attól tartok, hiába az erőfeszítés. Ha csak magától meg nem jön magyarkodás helyett a honfiság, addig a könyvek hiába ösztökélnek bármire is.

Mondom: bonyolult ügy ez.

Kossuth, 160 oldal, 4990 forint