Első könyvében családjáról, a másodikban fiatalkori éveiről ír. Az emlékek felidézése segíthet önmagunk megismerésében

Kovács Bence

Nyolcévesen a környékbeli fiúkból és lányokból társulatot verbuvált, felrobogtak a Gellért-hegyi Karinthy-villa toronyszobájába, és amikor csak lehetett, próbáltak, hogy a szomszédok és ismerősök minél jobb előadást lássanak. Így ment ez kiskamasz koráig, amikor felvették a Fazekas Gimnáziumba, ahol rögtön átvette a színjátszó kör vezetését. Édesapja olvasói ekkor már jól ismerték "Marci" elszólásait. Karinthy Ferenc úgy becézte fiát Marcivá a magyar irodalomban, ahogyan őt Cinivé Karinthy Frigyes. A gimnázium után rendezőnek jelentkezett a színművészeti főiskolára. "Örülök, hogy egy Karinthy ilyen szép, igazi pályán viszi tovább a stafétabotot" - írta apja a naplójában, amikor a híres direktor, Ádám Ottó odatelefonált, hogy felvették a fiát, aki ettől kezdve "Karinthy gyerek" lett a főiskolán - többek között Ascher Tamás, Kornis Mihály és Valló Péter osztálytársaként. - Ez a családnév nem alkalmas arra, hogy az ember időben autonóm személyiséggé és művésszé váljon - mondja Karinthy Márton.

- Talán mostanra sikerült elhitetnem magammal, hogy önálló alkotó vagyok, de még nem lefutott a meccs, mindennap győzködöm magam. Ezért írok, ezért rendezek, mindent ezért csinálok. Ha valami sikerül, rövid időre megnyugszom, aztán kezdhetem újra. A főiskolán még egyáltalán nem lehetett nyugodt, az alig húszéves Marci mindennap megfelelési kényszerrel és gátlásokkal járt be. Az osztálytársak csak legyintettek rá, mert nem lázadt. Sem a kor, sem a klasszikus színház, sem az apja ellen. Volt, aki azt mondta, meg kellett volna változtatnia a nevét. De egy ekkora városban - gondolta Marci - egy perc alatt elterjed, hogy a Kovács az a Karinthy gyerek, és még kínosabb a helyzet. Bár így is az volt. Előfordult, hogy az iskolában meggyanúsították: dolgozatát az apjával íratta meg. - Cininek ebből a szempontból könnyebb dolga volt - mesél Márton az apjáról -, tizenhét éves múlt, amikor Frici meghalt, és csak az árnyéka nyomaszthatta, a jelenléte nem. Az én apám viszont mindig a társaság középpontjaként viselkedett, mindenki nevetett a poénjain, uszodába járt, falta a nőket. Belőlem ez mind hiányzott, de közben azt éreztem, hogy elsöpörnek, ha nem leszek ilyen. Érdekes, hogy ez csak néhány éve, az Ördöggörcs írása közben tudatosodott bennem, tehát több mint ötvenéves fejjel tudtam először szembenézni a családommal.

Diplomamunkáját Szolnokon rendezte. Vidéken több helyen is próbálkozott, végül Békéscsabán kötött ki. "Ügyes, kedves" - írta róla apja egy naplóbejegyzésben, de ez volt a legtöbb, amit színházi kritika gyanánt egyáltalán ki tudott csikarni. Később zavart elméjű költő nagybátyjáról, Karinthy Gáborról kezdett anyagot gyűjteni, de még szó sem volt írásról. "Az apám vagy kiröhögött, vagy lebeszélt volna. Amikor Gáborral kapcsolatban az apa-fia komplexusról kérdeztem, azt felelte, hogy nincs értelme ezen gondolkodni, mert a tehetségek a családunkban összemérhetetlenek. Bár a hatvanas években még Illyés Gyula is azt mondta apámnak, hogy ťmost te vagy a KarinthyŤ, ő pontosan tudta, hogy ez lehetetlen." "Miért nem tudok felnőni? - kérdezte Márton egy osztálytársától jóval később, már a Karinthy Színház alapító-igazgatójaként.

- Néha magamtól is megkérdem - mondja -, miközben bemegyek a színházamba, amely egyébként nagyapám álma volt, és úgy érzem magam, mintha a régi toronyszobába bújnék el játszani. A gyermeki színházrajongásomért akkor megvetettek az osztálytársak, ma viszont ez az egyetlen, amit elismernek belőlem: már huszonhat éve működtetem az első magyar magánszínházat. Pedig emlékszem, még apám is azt mondogatta, hogy el fognak söpörni."