Kiss Judit Ágnes

Szabó Bernadett

Bajos ezzel a vélekedéssel vitázni. Lehet, de bajos.

Legalábbis akkor, ha az ember tévét néz, újságot olvas vagy a pesti utcára kilépve az első hajléktalanon átbukik.

Minden zavaros, hökkentő, borzalmas.

Ez lenne ma Magyarország?

Nem ez. Ez a politika Magyarországa csupán.

De néha lehet maradni otthon is. És lehet mást is kézbe venni, olvasni, nem csupán uszító- vagy bulvárlapot. És lehet menni színházba, hangversenyre, vernisszázsra is. És mindenekelőtt lehet olvasni; könyvet, irodalmat, magyart.

És akkor mindjárt benne vagyunk a másik Magyarországban. Egy nagyszerű Magyarországban. A kultúra, az irodalom Magyarországában.

Magyarországnak ma nagyszerű irodalma van. Nem csupán az öregek dolgoznak szorgosan, és olvassák is őket sokan, hanem szinte minden évben felbukkan valaki új, fiatal, aki tud valamit, amit a többi nem.

Közbevetőlegesen: úgy gondolom, nem tett jót a magyar irodalomnak, hogy volt egy idő, amikor a költészet felmondta a szövetséget a formával, a próza pedig a történettel. Amikor a költőnek elég volt üzennie, az írónak pedig szöveget barkácsolnia össze. Amikor skrupulus nélkül elverselgethetett, elversszövegelgethetett, elműegészgethetett valaki a díjig, anélkül, hogy valaha is össze tudott volna eszkábálni egy szonettet vagy le tudott volna kerekíteni egy tárcanovellát.

Ennek az időnek vége van.

A mostanság színre lépett és lépő fiatalok verseket írnak, és történeteket mesélnek. És megtanulják, megtanulták a mesterséget, mégpedig nagyon. Öröm olvasni őket.

Nem szenvedhetem a névsorokat, csak egy nevet írnék le most, a legújabb örömforrás Kiss Judit Ágnes nevét.

Igazi mester, iparos, szaki-csaj ő, aki tökéletesen elsajátította a mesterség alapjait, sőt túl van már a posztgraduális kiképzésen is.

Tudható róla, hogy zenél, zenekarja van, klarinétozik vagy mit csinál, de az mindegy is; fontos, hogy muzsikál, az még embernek meg nem ártott soha, de egy költőnek, írónak különösen hasznára válik. A zene ritmus- és formaérzéket fejleszt; sűríteni, eleje-véget érezni, fokozni, tagolni, visszavenni tanít.

Kiss Judit Ágnes nem csupán tökéletesen megtanult verselni, de önkézbe vett sorsa biztosíték immár arra is, hogy versei nem csengő-bongó klapanciák, de könynyel, verítékkel, vérrel írt, igazi versek legyenek.

Mostanság divatos dolog nőírónak, nőköltőnek lenni. Kiss Judit Ágnes nem az: ő költő és író. És nő. Ír arról is, még szép. Például az Élet és irodalom karácsonyi számában közölt balladájában így.

"Bevallom, a tekintetükből élek,

Ahogy megáll mellemen, lábamon.

Látszólag azt figyelik, mit beszélek,

Pedig a testemet. Én meg adom

Az ártatlant, hogy nem is veszem észre,

Az intellektus felhői mögül

Az állati kívánság süt ki. Végre.

A nőstény érzi bennem, és örül...

Villoni strófa, most éppen abba gyakorolja magát bele. De azért ez mégsem ujjgyakorlat, ugyebár. Vagy ha az, akkor olyan Wohltemperierte Klavier-féle.

Szemünk előtt bizonyosodik be az ősi igazság: a forma nem uniformizál és gúzsba köt, hanem felszabadít és gazdagít.

A hölgy minden sorából, minden skálájából, futamából, etűdjéből is élet sugárzik, életszeretet és életerő.

És élettudás is. Mert érezhető, pontosabban olvasható, hogy sokat is élt, tapasztalt, tanult. Pénzét megérte, megfizetett is nemegyszer, de végül minden veszteséggel csak ő lett gazdagabb.

Mellesleg nemcsak sokat tanult, de tanított is, és az sem árt, ugye.

A mai magyar katolicizmus is hozzátette a magáét egy tehetség kibontakozását segítendő: évközben, osztályfőnökként, érettségi előtt kivágta a tanítványai által körülrajongott Kiss Judit Ágnest a tanári pályáról - ahogy az nálunk veretes hagyomány: versei miatt.

Derék dolog: támadt egy kis hírverés, no meg a lehetőség, hogy a volt tanár minden idejét az írásnak szentelje eztán.

"Fegyelmezett, jó prózát az tud csak írni, aki valaha verseket írt" mondta a nagyszerű költőnek indult még nagyszerűbb író, Kardos G. György.

Kiss Judit Ágnes mostanság már prózát is közöl, a Mozgó Világ tavalyi folyamában például négy alkalommal is. Látható, olvasható: épp úgy gyakorolja bele magát a prózába, mint ahogy a verseléssel tette ezt.

Egyik szép bibliai történet, a másik sejtelmes szerelmi-szakítási mese, a harmadik és negyedik pedig regényrészlet, falusi, vidéki, igazi népi írás.

Mert Judit Ágnes népi író is, aki tudja, hogy ehhez nem elég antiszemitának lennie, mi több, ő ezen eddig nélkülözhetetlennek vélt instrumentum nélkül veselkedik a munkának neki. Humor, bölcsesség, ember és falu szeretet-ismeret süt a soraiból az írónak, aki mellesleg a pesti nyolcadik kerületből nemigen tette ki lábát, de hát ez már az ő magánügye.

Öröm olvasni ezt is.

Magyarország ma rossz ország.

Egyedül a művészet, a kultúra, az irodalom, a költészet teszi jóvá. Kiss Judit Ágnes és a többiek. Ők a jóvátevők. Őket kell olvasni, rájuk kell figyelni, róluk kell írni.

De hát nem mindig is így volt?