Marabu

A szerző közgazdász

Az sem áll, hogy reform csak a politikai erők alapvető konszenzusa esetén lehet sikeres, hiszen számos európai ország fontos reformjait indították el a kormánytöbbség felelősségére, az ellenzék és az érintettek ellenkezése mellett, miközben persze az ellenkezőjére is vannak példák. Nem tudni, mit tehetne a kormány az elnök szerint, ha ellenzéke minden törekvését eleve merev elutasítással fogadja - azt is, ha olyasmire vállalkozik, ami korábban az ellenzéki párt programjában is szerepelt. Nem megalapozott a hatásvizsgálatok számonkérése sem, hiszen bizonyos elemzések készültek, de míg az adók és támogatások mértékére irányuló változtatásoknál van mód a hatások számszerű vizsgálatára, a szereplők viselkedését alapjaiban átalakító, gyökeres rendszerreformoknál a múltban sem volt lehetőség effajta hatásvizsgálatra, és most sincs. A reformok előkészítői csak a nemzetközi tapasztalatokra épülő feltételezéseket fogalmazhatnak meg a viselkedés megváltozásáról, s most is ez történik. E vitatható, s néhol indokolatlanul barátságtalan érvek sem teszik kérdésessé, hogy az elnök eljárása alapjaiban helyeselhető.

Helyesen tette mindenekelőtt, hogy nem kért előzetes normakontrollt az Alkotmánybíróságtól, vállalva azt is, hogy szembekerül elődjével, Mádl Ferenccel és egykori alkotmánybírósági társával, Zlinszky Jánossal, akik, jobboldali értelmiségiek egy csoportjával a törvény alkotmányosságát is megkérdőjelezték. Az elnök leszögezte, hogy a magántőke mozgósítására épülő, versengő egészségpénztárakat alkalmazó egészségbiztosítási rendszer alkotmányos lehet, mint ahogy alkotmányos lehet a magántőkét és a versenyt kizáró állami rendszer is. Annak hangsúlyozásával, hogy többféle megoldás is lehet alkotmányos, s az azok közötti választás a parlamenti kormánytöbbség felelőssége, a kilencvenes évek alkotmánybíráskodásának legjobb hagyományaihoz nyúlt vissza. Szembefordult mindazzal, amit az elmúlt másfél évben az ellenzéktől és a jelenlegi egészségügyi rendszert védő szakmai és érdekszervezetektől hallhatott és hall ma is a közvélemény. Ezzel felbecsülhetetlen jelentőségű támogatást kínált fel a kormány reformtörekvéseinek az ellenzékkel és a status quo más védelmezőivel szemben, utalva mindjárt arra is, hogy ez a támogatás más szükséges reformokra, így mindenekelőtt a megkerülhetetlen nyugdíjreformra is vonatkozik.

Ugyanakkor az elnök nem írta alá a törvényt, hanem megfontolásra visszaküldte az Országgyűlésnek. E lépés üzenete nyilvánvaló: az elnök tisztában van a változások szükségességével az egészségügyben, de elégedetlen azzal a megoldással, amely mellett a kormánytöbbség a hosszú koalíciós vita eredményeképpen kikötött. Ebben nem áll egyedül: a kormány reformszándékait az ellenzékkel szemben általában támogató számos szakember bírálta és bírálja a szerencsétlen öszvérmegoldást. Aligha értelmezzük helytelenül az elnök szándékát, ha azt olvassuk ki indoklásából: ha a koalíció a központosított állami egészségbiztosítás és a magántőkét bevonó, versengő pénztárakra épülő megoldás közül az utóbbit választja, akkor olyan módon tegye ezt, hogy nagyobb esély legyen a gyógyítás minőségének és hatékonyságának javulására, mint a megszavazott törvényben szereplő megoldás esetén. Az elnök arra is céloz, hogy ezt az esélyt azért látja veszélyben, mert a választott megoldás erősen korlátozza a verseny lehetőségeit, és nem eléggé vonzó a komoly befektetőknek.

Ezek az aggodalmak jogosak. Jogosak, mert azzal, hogy az ország területén élő biztosítottakat az induláskor lakóhelyük szerint osztják el a majdani pénztárak között, a pénztárak különösebb erőfeszítés nélkül kapnak egy jelentős ügyfélkört, annak bővítése viszont már aránytalan ráfordításokat kíván tőlük. Aligha fognak tehát erőteljes versenyt folytatni egymással további ügyfelekért más országrészekben. Ez pedig azt jelenti, hogy a biztosítottak nem kerülnek a királyként tisztelt vevő pozíciójába, miközben versengő pénztárakat csakis ezért érdemes létrehozni. Nem soroltam a hamisak közé az elnöknek azt az érvét, hogy a több pénztár működésének magasabb költségeit az ellátás rovására számítják majd fel a pénztárak. Pedig elvileg ez az érv is hamis, hiszen a verseny hatására javulhat a szolgáltatás hatékonysága, s ez bőven fedezheti a magasabb működési költségeket. Ám ha területi kvázimonopóliumok jönnek létre, akkor semmi sem kényszeríti ki a hatékonyság javítását, s akkor tényleg nem marad fedezet a versengő pénztárak magasabb működési költségeire. Kívánatos volna ezért, hogy ezen a ponton a kormánypártok gondolják újra a törvényt.

Első nyilatkozataikban azt mondják a kormánypárti egészségpolitikusok, hogy a törvény koncepcióján nem kívánnak változtatni. Ez helyes, ha azt értik a törvény koncepcióján, hogy egyfelől megmarad az országos kockázatközösség, vagyis hogy mindenki kötelezően részese az egészségbiztosításnak, hogy a pénztárak egyetlen közös kasszából finanszírozzák a gyógyítást, és a legnagyobb költségű ellátások nem az egyes pénztárakat, hanem közvetlenül az országos alapot terhelik, másfelől viszont egymással versengő pénztárak jönnek létre, amelyek között a biztosítottak szabadon választhatnak. A szocialisták azonban emellett két olyan dologhoz is ragaszkodtak a törvény kialakításakor, amelyek együttesen erőteljesen korlátozzák a létrehozandó pénztárak teljesítményérdekeltségét. Az egyik, a pénztárak többségi állami tulajdona, a másik pedig éppen az, amiről már beszéltünk, hogy az induláskor területi alapon osztják el a biztosítottakat a pénztárak között. Abból a szempontból, hogy mindenki hozzájusson az ellátáshoz, és fennmaradjon a szolidaritáselvű országos kockázatközösség, valójában egyikre sincs szükség. Ideológiai alapon erőltették be a megszavazott törvénybe ezt a két elemet: az állam többségi tulajdonát és a pénztárak területi ellátási felelősségét tekintik az ellátás garanciájának, holott, ha ezek valóban garantálni tudnák a jó ellátást, akkor nem is lenne reformra szükség. Mégis ragaszkodnak ezekhez a szocialisták, ami feltehetően egyfajta kompenzáció amiatt, hogy kemény megszorító csomag végrehajtását kényszerültek vállalni, és ezért régimódi szocialista elvekben keresik önazonosságukat. Ez szerencsétlen helyzet. Ma azonban olyan adottság, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. De ha hátrányos abból a szempontból, hogy az átalakítás nyomán érzékelhetően javuljon az ellátás, akkor mégiscsak helyes kellő politikai körültekintéssel újragondolni a dolgot. A megszavazott törvény leginkább hátrányos eleme a biztosítottak területi elosztása. A kormánykoalíció akkor járna el helyesen, ha a törvény megfontolásakor - tudomásul véve az állami többséget mint ideológiai engedményt a pénztárakban - ezen a ponton, a biztosítottak területi alapú elosztásán változtatna. A kialakított rendszer összes többi elemét megtartva erről le lehetne mondani, s nem huszonkét, területileg elhatárolt ügyfélkör egészségbiztosításában való részvételre kellene pályázatot kiírni, hanem öt-nyolc, az ország egész területéről ügyfeleket gyűjtő pénztár 49 százalékos tulajdonrészére. Az új pénztáraknak így azonnal versenyezniük kellene a biztosítottakért. Míg a megszavazott törvény szerint a befektetőknek az állammal kell induláskor jó üzletet kötniük, a területi felosztás elhagyása esetén az ügyfelek megnyerésére kellene erőfeszítéseket tenniük. A többségi állami tulajdon, vagyis az a körülmény, hogy a pénztárak nem bukhatnak meg, és új szereplő sem léphet a piacra, korlátozná ugyan a versenyt, de legalább nem tenné azt annyira marginálissá, mint az ügyfelek területi alapú szétosztása. A javasolt konstrukcióban emellett nagyobb lenne az esély arra is, hogy olyan pénzügyi vállalkozások, amelyek más szolgáltatásaikat az ország egész területén kínálják ügyfeleiknek, érdemesnek találják belépni az egészségbiztosítási piacra is, és gazdaságosan hasznosíthassák meglevő hálózatukat.

További változtatások is indokoltak lehetnek. A köztársasági elnök álláspontjával összhangban érdemes a törvényben szabályozni a közvetlenül az országos alapból finanszírozott ellátások körét. Ez megnyugtatna sokakat, akik ma aggódnak, hogy megkapják-e az átalakítás után is a költséges kezeléseket.

Érthető, ha a koalíciós politikusok első reakciója a törvény újragondolására az elutasítás. Hisz nehezen jutottak el a megszavazott törvényben foglalt kompromisszumhoz, hosszú hónapok kemény tárgyalásain keresztül. Mindkét párt, mint a számára még éppen elfogadhatót szavazta meg decemberben. Mi sem látszik egyszerűbbnek, mint lényegében ugyanezt megszavazni februárban. Alig egy hónap alatt új kompromisszumot kialakítani az elmúlt év tapasztalatai alapján, lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Mégis meg kellene vele próbálkozniuk. Látniuk kell: a köztársasági elnök bírálata mögött nem az ellenzéki elutasítás, hanem sok-sok, a kormányoldal számára elérhető ember aggodalma húzódik meg. Ezeknek az embereknek tenne gesztust a kormányoldal, ha érdemben újragondolná a törvényt. Ha viszont lényegében változatlanul fogadná el újra, az nemcsak az elnöknek, de ezeknek az embereknek is negatív üzenet lenne. Az érdemi és nem csak látszólagos újragondolás hozzájárulhatna a kormánypártok hitelének visszaszerzéséhez.