Az effajta folytonossághoz egyrészt kell egy kormány, amely az első négy évében meggyőzően dolgozik (vagy legalábbis nem vét kapitális hibákat), és persze egy olyan társadalom, amelynek többsége nem gondolja, hogy ha négyévente kormányt vált, akkor attól egy csapásra minden gondja megoldódik. Már nem hiszi, hogy felülről vezérelve hirtelen meglódul majd a gazdaság, megszűnnek az adók, viszont sült galambok hullanak alá az égből, és eljő végre a Kánaán.

A spanyol választó is panaszkodik, de eközben gondolkozik és mérlegel: főként azt, hogy milyen országban szeretne élni? José Luis Rodríguez Zapatero miniszterelnök és a spanyol szocialista párt (PSOE) győzelme azt mutatja, hogy a szavazók többsége egy modern, nyitott, a nők és férfiak, illetve a kisebbségek és a többség viszonylatában egyenlő országot képzel el magának. Még akkor is, ha Zapatero nem tett gazdasági csodát az elmúlt négy évben, éppen csak hogy elkormányozgatott, ha a megélhetési költségek az utolsó fél évben érezhetően emelkedtek, és ha a globális ingatlanhitel-válság az eladósodott spanyol háztartásokat is érzékenyen érintheti. A konzervatív Néppárt ugyan megpróbálta mindezeket a szocialisták számlájára írni, de a választók vagy nem hittek nekik, vagy ennek ellenére úgy érezték: a Zapatero-féle kiszellőztetett, modern, szociális Spanyolország vonzóbb számukra, mint a gazdasági válsággal riogató, a bevándorlókból és a kisebbségekből bűnbakot csináló konzervatívok kissé áporodott jövőképe. Bár a külpolitika szinte szót sem kapott a kampányban, nem volt utolsó szempont, hogy Zapatero az európai kormányok közül az elsők között hozta haza a spanyol katonákat Irakból, míg a konzervatívok azóta sem tudtak megszabadulni az Egyesült Államok szekértolói képétől.

Ennél azonban többet nyomott a latban, hogy a konzervatívok nem tudtak szabadulni saját árnyékuktól sem. Hiába a többszöri átalakulás és a nyolcéves (1996-2004 közti) kormányzás, a Néppárt sokak szemében még mindig összekapcsolódik a francói diktatúrával - még ha intézményesen vajmi kevés köze van is hozzá. A jobboldallal kapcsolatos félelmeket pedig a szocialisták évek óta ügyesen használják ki. Nem alaptalanul: a konzervatívok vezére, Mariano Rajoy agresszív, négy évig mindent vétózó ellenzéki politikája most visszaütött. A spanyol választások (a legtöbb európai országhoz hasonlóan) ugyanis középen dőlnek el, és a politikai centrum szavazói számára Rajoy nem volt elég meggyőző. Vagy másképp: nem volt elég megnyugtató. Szemben a nyílt konfrontációkat ügyesen kerülő, barátságos és párbeszédre nyitottnak tűnő Zapateróval.

Persze könnyű a spanyol szavazóknak. Nemcsak a világ nyolcadik leggazdagabb országa az övék, de a jobb- és a baloldal fogalmai sem keveredtek még össze végzetesen náluk. A jobboldal a versenyben és a privatizációkban látja a megoldást a gondokra, de belengi némi gyanús nacionalizmus és idegenellenesség. A baloldal a szociális állam és a teljes foglalkoztatottság (!) mellett tesz hitet, ám nyitott, egyenlő és liberális Spanyolországot szeretne. Talán így könnyebb választani.