Ez a konszenzus most bizonyosan hiányzik, a levél aláírói nem érhetik el céljukat. Ezt mi sem mutatja jobban, mint a gomba módjára szaporodó, tökéletesen hatástalanná, súlytalanná váló aláírásgyűjtések. Ezek pillanatnyilag nem tűnnek többnek közösségerősítő gesztusnál. Az ilyesféle értelmiségi megszólalás alól kicsúszott a talaj. A normasértésre nem elég rámutatni, mert nem evidens, meg kell magyarázni.

Bayer írásának megtévesztő ereje abban áll, hogy egy valóságosan létező túlérzékenységre - mondhatjuk akár hisztériának is - hivatkozik, amit alkalomadtán manipulálnak is. Jó példa erre a Mazsihisz majd' minden ilyen tárgyú megszólalása. Bayer ebből kiindulva azt sugallja, hogy azok, akik antiszemita jelenségeket kérnek számon, minden esetben csak hisztérikus hajlamaiknak engednek, politikai előnyöket, sérthetetlenséget remélnek attól, hogy minden őket ért, származásuktól teljesen független bírálatot antiszemita inzultusként állítanak be. Ez az antiszemitizmus oka, ami persze nincs, noha ok, mint látjuk, lenne rá...

Az írás elleni tiltakozás is Bayer paranoid konstrukcióját tűnt igazolni. Nem volt más dolga, mint rámutatni az aláírókra: tessék, már megint szaladgálnak a parton, mert nem fújhatják bele taknyos orrukat a nemzet medencéjébe. Elvégzendő feladattá vált tehát, hogy kimutassuk, ami a szükséges konszenzus esetén evidencia volna: Bayer Zsolt utóbbi megszólalásai ellen szót emelni nem túlérzékenység vagy hisztéria, cikkei ugyanis valóban antiszemiták. Szerzőjük igen közel került a nyílt antiszemitizmushoz, előbb jellemzett stratégiája azonban nem teszi számára lehetővé, hogy ezt bevallja. Akkor ugyanis el kéne ismernie, hogy a "parton szaladgálók" dühe indokolt.

Bayer egy magyar íróról anekdotázik első szövegében, akitől "tudjuk, hogy ők sokkal jobban gyűlölnek bennünket, mint mi őket, csak azt nem lehet tudni azóta sem egészen pontosan, hogy kicsoda a mi, és kicsoda az ők". Bayer tehát - hiszen az antiszemitizmusnál mi sem áll tőle távolabb - nem látja két jól elkülönülő, egymásnak feszülő, idegen, ellenséges csoportnak a magyarokét és a zsidókét, egyetlen csoportot lát, a magyar nemzetet és az ezen belüli részközösségeket. Második írásában viszont (Még egyszer a medencéről, Magyar Hírlap, március 25.) "a" zsidóság hibáiról szóló Illyést idézi, aki szerint a legenyhébb bírálat hatására "a láthatatlan tömeg, amelyről azt hitted, már szétfolyt az ország testében, egyszerre eleven egységbe ugrik, s minden egyede úgy feszül feléd, mint a tüskésdisznó lándzsái". Az Illyést egyetértően citáló Bayer Zsolt, úgy tűnik, nagyon is tud egy egységes és jól elkülönülő entitásról, melynek "minden egyede" ellenségessé válik a legszelídebb bíráló szóra is, ha csak annyit is kérnek tőlük, hogy ne fújják már a "rohadt taknyukat" végre az ország medencéjébe, máris megsértődnek. Bayer Zsolt jól "tudja", ki a "mi" és ki az "ők". Kijelentéseit folyvást maga hazudtolja meg, aztán szemforgató felháborodással kéri ki magának az antiszemitázást, elvégre bejelentette már, hogy mintademokrata. Először megsértődik a fasisztázókra, mert ő ugyan nem ismer ilyen kategóriákat, majd sértődötten használja őket.

Első cikkének hangulatos, anekdotikus felvezetése után megtudjuk, a történet felelevenítése annak köszönhető, hogy Ungváry Rudolf Friderikusz műsorában azt mondta: "a Fidesz és hívei a házmesterek Magyarországának követői, akiknek elődei zsidókat lőttek a Dunába". Tudjuk: Ungváry nem nyilasozta le a Fideszt, sem pedig szavazóit, "a fél országot", ahogy Bayer mondja második cikkében, ellenkezőleg "elenyésző kisebbség"-ről beszélt. Mivel Bayer nézte az ATV-ben Ungváry Rudolfot, vagy arra kell gondolnunk, hogy előítéletei szűrőjén nem képes behatolni az információ, mindig azt hallja, amit hallani akar, vagy azt kell feltételeznünk, hogy Bayer Zsolt tudatosan hazudik, hogy aztán el nem hangzott kijelentésekre hivatkozva vonjon le páratlanul goromba következtetéseket. Magyarul: uszít.

A második cikk felütése szerint azok, akik felszólaltak az első cikk ellen, csak el akarják terelni a figyelmet a kormány teljesítményéről, Gyurcsány sorsáról stb. A cikkre nemigen lehetett volna máskor reagálni, mint akkor, amikor Bayer megjelentette, most mégis azokat vádolja manipulatív rosszindulattal, akik - persze, újfent minden alap nélkül - reagáltak. Bayer szerint gazdasági vagy politikai krízis idején uszítani lehet, de az uszításra reagálni tilos, mégis megtenni hatalmi érdekből történő fasisztázás.

A cikk legmegdöbbentőbb mondatai a már idézett Illyést kommentálják: "Illyés Gyula szavai ezek a harmincas évekből. Ha ma írja le őket, aláírásokat gyűjtenének ellene. Mert ma már - és most érünk vissza a mottónkhoz! - Tomi Lapid nyíltan kimondja a lényeget: ha nem zsidóként bírálsz zsidót, antiszemita vagy, még akkor is, ha igazad van. Ez pedig a véglegesen torz formát öltött zsidó-magyar viszony egyik tragédiája. Még egyszer mondom: ha nem lehet nyílt és értelmes párbeszédet folytatni erről a viszonyról, az tragédia. Ha mindezt azzal söpörjük a szőnyeg alá, hogy ťnincs is ilyen viszony, hiszen zsidók nincsenek isŤ - az is tragédia. Mindannyiunk tragédiája".

A harmincas években Illyés ellen bezzeg nem gyűjtöttek aláírást, ma Bayer ellen bezzeg igen. A harmincas évek őszinte légkörének hiánya az oka, hogy ma nem lehet értelmesen beszélni a zsidókérdésről. Ha valaki tudja ezeket a mondatokat máshogyan olvasni, kérem, jelentkezzen. Romsics Ignác szerint az antiszemitizmus Magyarországon "a nagy gazdasági válság alatt és után... ismét felerősödött... Az 1930-as évek közepétől legfontosabb külpolitikai partnernek számító náci Németország részéről... hathatós támogatásban részesült... 1938-39-ben a magyar törvényhozás két súlyosan diszkriminatív törvényt alkotott zsidó állampolgáraival szemben... A zsidó származású magyar állampolgárok túlnyomó többségének kiközösítése a magyar társadalomból - amelyet a XIX. század végén és a XX. század elején még csak egy törpe minoritás követelt - e két törvénnyel... kegyetlen valósággá vált". (Magyarország története a XX. században, Osiris, 2005, 196-197). Bayer - saját mondatainak tanúsága szerint - ezeket az időket kívánja vissza, mint a magyar-zsidó viszony aranykorát. (Nota bene: újfent akad "mi" és "ők", magyarok és zsidók, szó sincs tehát Bayer szövegében a magyarságon belüli zsidóságról, a zsidóság a magyarságon kívül van.)

Bayer, ha tudja, mit beszél, jól tenné, ha a rá jellemző szókimondással kezelné a kérdést, nem "beszélne mellé" és nem sértődne meg, nem tüntetné fel indokolatlan támadásnak, ha annak neveznék, ami: antiszemitának. Szövege ugyanis más értelmezést egyszerűen nem tesz lehetővé.

Zsidó túlérzékenység tehát van, egy háromnegyedrészt kiirtott közösség esetében ez nem is különösebben meglepő. Ez a túlérzékenység gyakran vezet aránytalan, igazságtalan állásfoglalásokhoz. E sorok írója párszor nyilvánosan is bírálta ezeket az állásfoglalásokat. Ebből azonban nem következik, hogy soha ne volna indokolt az antiszemitizmus ellen tiltakozni. Azonban petíciónál több kell, a kívánatos konszenzust állandó beszélgetéssel, megvitatással újra és újra létre kell hozni. Ajánlatokat tenni és megindokolni őket: melyik beszédmód elfogadhatatlan és miért.

Az aláírásnál jóval nagyobb szellemi munkára lesz szükségünk.