A budapesti tömegközlekedés nem ilyen, dacára a BKV rossz hírének. A budapesti tömegközlekedés jó. Az utas - ha budapesti, ha nem, ha vidékről jött ember, ha külföldi turista - viszonylag gyorsan eljut bárhová. A járatsűrűség megfelelő, sőt olykor nagyvonalú; az eszközök egyre kényelmesebbek. Egy baj van csak. Sokba kerül. Épp annyiba, amennyinek forrását ő maga, az önkormányzat és a központi költségvetés együttesen se képes előteremteni. Azazhogy elvileg képes volna, ha születne valamilyen értelmes és tartós egyezség.

Ez azonban - nézetem szerint - nem épülhet arra, hogy az államháztartás egy olyan bankszámla, amelyről tetszés szerint le lehet emelni összegeket. Kell léteznie - mindenütt létezik - egy limitnek, amelyet a veszteség kitermelője (maga a BKV) nem léphet át. Továbbá: kell léteznie bizonyos fokú munkavállalói önkorlátozásnak is. Ha egyszer egy vállalkozás, amelyet csaknem szolidaritási alapon működtetünk (a vasúttal együtt), nem termeli meg még önmaga fenntartását sem, mert nem termelheti meg, akkor részt kell vennie a veszteség minimalizálásában. Úgy is, hogy ez járatcsökkentéssel, csoportos létszámleépítéssel jár együtt. A BKV-nál működő szakszervezetek erre nem hajlandók. Az, hogy védelmezni próbálják a munkahelyeket, magától értetődik. Arra valók. De az a felfogás, hogy "minden maradjon úgy, ahogy van", az állam meg majd állja a vég nélküli növekedésre ítélt számlát, bizonyosan nem tartható. Az sem, hogy ha már az önkormányzatból nem tudjuk, a kormányból előbb-utóbb kitapossuk azt a pénzt, ami kell.

Ahhoz, hogy minden maradjon úgy, ahogy van - egyszóval közlekedjenek olyan járatok is, amelyeken késő este egy szál ember ül -, az államnak momentán csaknem húszmilliárd forintot kellene előteremtenie. Nem ütközöm meg azon, hogy erre nem hajlandó. Felfogása szerint már eddig is mértéken felül költötte az adófizetők pénzét a BKV-ra, ez egy. De van ennél súlyosabb szempont is. Ezer oldalról nehezedik nyomás rá, ezer markot lát a szeme előtt. Ahol a közszférában veszteség van - akár mesterségesen, mondjuk egy népszavazás által jött létre, akár organikusan létezik -, ott mindenki a költségvetésnek nevezett, valójában bőségszarunak elképzelt valami után nyúlkál. A kormány azt mondja: nincs pénz, illetve a költségvetés tartaléka nem arra való, hogy feneketlen zsákokba öntsék. Egyébként is, a mozgástér szűk, egyre szűkebb, s ami maradt, azt nem szívesen töltenék ki a BKV-val. Mert ha - s ez így logikus, így szép - a BKV-szakszervezeteknek engednek, akkor milyen alapon nem engednek másoknak? Mert ezer marok van. Patt.

De ezen a ponton szükséges egy rövid kitérőt tenni. A legnagyobb ellenzéki párt szinte gátlás nélkül terjeszti a "minden úgy jó, ahogy van" csalóka igézetét. Lásd: szárnyvonalak, kórházak, kisposták, községi iskolák stb. A Fidesz semmit el nem venne az "emberektől", még egy éjszakai járatot sem. És azt sugallja, hogy van pénz, csak épp nem arra költik, amire kell. A minap Varga Mihályt hallgattam: digitális táblákra, személygépkocsikra, bútorokra, mobiltelefonokra megy a pénz - sorolta ezredszer. Nem igaz, hogy ez a mantra nincs hatással az érdekvédőkre. Ha én BKV-s szakszervezet volnék, valószínűleg azt mondanám, hogy ha 4o milliárdot el lehet költeni az iskolákban digitális táblákra, akkor miért nincs rongyos húszmilliárd a BKV-ra? De történetesen jól jönne az a csaknem félmilliárd is, amellyel állítólag megnövelték Gyurcsány protokollkeretét.

Azt persze a gyerek is tudja, hogy amit a kormány megspórolt volna mondjuk mobiltelefon-vásárláson, az nemhogy a BKV veszteségeinek kipótlására nem volna elegendő, de egy stadionbeléptető rendszerre se. Elég szégyenletes, hogy egy komolynak gondolt vitában a laikust ingerlő morzsákra koncentrálnak jeles politikus-szakemberek a nagy nyilvánosság előtt, majd szűk körű tanácskozásokon - igencsak halkan - említik a lényegi, és persze cseppet sem vonzó tennivalókat, de hát ilyen országban élünk.

Van azonban ebben a történetben egy lényeges mozzanat, amely nem pártpolitika-függő. Mint minden értelmes magyar látja és tapasztalja - egy bénító sztrájkhoz szükséges bátorság csakis és kizárólag a legveszteségesebb állami vállalatok (közüzemek) szakszervezeteiben gyülemlett fel. Van abban némi megkapó, hogy miközben Magyarországon a vasutasok, a pedagógusok, az egészségügyiek (stb.), egyszóval a közszféra foglalkoztatottjai gond nélkül nekimennek a kormánynak (és a költségvetésnek), a jelentős mértékben külföldi tulajdonú versenyszféra alkalmazottjai felől maximum egy-egy nyögést hallani, holott - gondolom én - sokukat elég megalázó körülmények között foglalkoztatják. Ez valószínűleg azért van így, mert vagy egyáltalán nem működnek szakszervezetek a versenyszférában, vagy ha igen, akkor ritkán öltöznek harci díszbe, és van egy harmadik variáció is. Tudják, hogy a "tulaj" számlája nem azonos az állami költségvetéssel.

Én szeretnék egy olyan világban élni, ahol a munkás- (alkalmazotti) öntudat nemcsak a "rosszul szolgáltató" állammal szemben alakult ki és tud érvényesülni, hanem ott is, ahol nemzeti jövedelmünk és exportunk java termelődik ki. Tudom, erre a magyar kapitalizmus elmúlt két évtizedében nem volt mód, de talán lassan alakulni fognak a dolgok. Bizakodó azonban nem vagyok, mert ha igaz az, hogy versenyben vagyunk számos szomszédunkkal a külföldi működőtőke-befektetésekért (és e tekintetben már messze nem állunk olyan jól, mint álltunk), akkor Magyarország semmire sem vágyhat kevésbé, mint a "sztrájkoló ország" stigmájára. Néhány igazán kemény és öntudatos szakszervezet - és a tőke máris menekül oda, ahol vagy nincs szakszervezet, vagy ha van, engedelmes, mint a borjú. Sajnos.

Le kell írnom azért, milyen egy öntudatos szakszervezet. Olyan például, mint a német. Az ottani vasipar köztudottan nincs állami kézen, ám szakszervezetei a minap történetük legnagyobb, az inflációt (fogyasztóiárindex-emelkedést) kétszeresen meghaladó béremelést harcoltak ki tagjaiknak. És tudják, miért, mivel? Mert olyan ütemben emelkednek az élelmiszer- és üzemanyagárak, hogy velük szemben a dolgozó bölcsebben teszi, ha legalább két évre bebiztosítja magát. Berlinben a tömegközlekedés alkalmazottjai ugyanezért sztrájkoltak két héten át, lelohasztva egyébként az egész turisztikai ipart. Ők történetesen az inflációs prognózis ötszörösét óhajtották maguknak bérben kihasítani - merthogy azért a közüzemek ott is bátrabbak, mint a magánkézben levők.

Mindezzel csak azt akarom jövendölni, hogy hasonló mozgásokra Magyarországnak is fel kell készülnie, és már előre is, ma is nagyon helyes volna, ha a versenyszférában tevékenykedő érdekképviseletek a megélhetési költségek növekedésének legalább részleges semlegesítésével volnának elfoglalva.

Láthatják - a többiek megteszik a magukét.