A gazdaság fenntartható fejlődési pályára állítása, az immár tarthatatlan környezeti állapotok javítása szempontjából egyedül távlatos megoldásról volna szó: az adó- és járulékrendszernek az ökológiai követelmények és szempontok alapján történő átalakításáról. A koalíció ezt lesöpörte, az ellenzék pedig nem hiányolta - ennyit a "nagypolitikáról". A jövő generációinak azonban mégis tartozunk annyival, hogy legalább röviden elé tárjuk, mi az, amit e gyarló kor következetesen elmulasztott.

Az alábbi táblázat azt mutatja, hogy a 2005-ös állapot szerint 24 uniós tagállamban ötféle szennyező anyag 1-1 tonnájának kibocsátása várhatóan mekkora környezeti kárt okoz 2010-ben, ha érvényben marad a 2005-ben hatályos szabályozás. A becslésnél négyféle, eltérő feltételezésekkel operáló forgatókönyvet vettek számításba, a táblázatban a két szélső érték szerepel ezer euróban megadva:

Hasonló költségbecslések készíthetők a vizek és a talaj szennyezéséről, a hulladékkezelés során keletkező környezetterhelésről stb. A környezetszennyezés okozta károk becsülhetők, bekapcsolhatók a gazdaságossági számításokba és az árkalkulációkba is. Sürgősen be is kapcsolandók, hiszen a helyzet riasztó. Az uniós levegőminőségi szabályozás szerint például egy város évente legfeljebb 35 napon lépheti túl a levegőszennyezettség megengedett határértékeit. Budapest pedig az idén már két hónap alatt túllépte!

A meg nem újuló anyagi és a természeti erőforrásokat igénybe vevő, illetve pusztító tevékenységek fokozatos visszaszorítása csak akkor lehetséges, ha a környezetvédelmi követelmények a verseny szempontjaival egyenrangúak lesznek. Ha a piaci verseny továbbra is a környezet pusztítását eltűrő szabályok alapján, illetve fontos területeken a szabályozás teljes hiánya mellett folytatódik, akkor az emberi és a természeti erőforrások gyorsuló ütemben elapadnak, és azután a gazdaság is menthetetlenül leépül.

A környezetszennyező teherkocsik kitiltása a belvárosból például egészen nyilvánvaló közérdek, hiszen a dízel üzemanyag elégésekor kibocsátott lebegő részecskék bizonyítottan, a dohányzással közel azonos mértékben (kb. 20 százalékkal) járulnak hozzá a hazánkban évente tízezres nagyságrendben diagnosztizált tüdőrák kialakulásához.

Kézenfekvő, hogy a környezetterhelés árakban és díjakban ki nem fejezett költségeit (öko)adók és igénybevételi díjak formájában szedje be a megkárosított állampolgári közösség. Ezt ajánlja tagállamainak az OECD és az Európai Bizottság is. Az adóterhelés további növelése gazdasági szempontból nem ajánlatos, csökkentése pedig a költségvetés állapota miatt sajnos nem reális. A szinten tartás akkor lehetséges, ha az ökoadókból származó bevétellel megegyező összeggel csökkentenék például a társadalombiztosítási járulékot. Ezzel a fenntartható fejlődés feltételei duplán is javulnának. Egyfelől csökkenne a környezet terhelése, másfelől pedig a gazdaság szerkezete - a munkaigényesebb tevékenységek bővülésével, illetve az anyag- és energiafaló technológiák és termékek visszaszorulásával - a környezetre nézve kedvezően módosulna.

Ezt a megoldást választotta az EU 15 régi tagállama közül az a 11, amelyik újabb ökoadókat vezetett be. Az Egyesült Királyságban például 2001. április 1-jén lépett hatályba az éghajlat-változási adó (climat change levy), miközben a munkáltatókat terhelő tb-járulék 0,8 százalékkal csökkent (2006-2007-ben a járulékszint 12,8% volt). A bevétel nem változott, de a munkaigényes tevékenységekre épülő vállalkozások nyertek a változtatással. (Az intézkedés egyébként az energiaigényes területekre, pl. az erőművekre és bizonyos kohászati-vegyipari technológiákra nem terjedt ki.) Svédországban egy hasonló szellemű változtatás során a lakosság számára az energia megdrágult, de ezzel azonos mértékben csökkent a személyi jövedelemadó. Nem úgy Magyarországon, ahol a költségvetés, semmibe véve az uniós ajánlást, egyszerűen lenyelte a néhány éve bevezetett környezetterhelési díjat és energiaadót, nem nyújtva érte az érintett területeknek semmilyen kompenzációt.

Pedig lehetne például jutalmazni azokat, akik kocsijukat megfelelő légszűrőkkel látják el, "feláldozva" ezzel a köz (és saját egészségük) érdekében egy keveset kocsijuk gyorsulásából és végsebességéből. A szűrők nélkül közlekedők viszont megfelelő türelmi időszakot követően súlyos adóterhelésre számíthatnának. A dízelmotorok kibocsátotta részecskék hatékony kiszűrése ma már műszakilag megoldott. Tág tere lenne az ökológiai szempontok érvényesítésének a csomagolóanyagok és tárolóedények esetében is. A jelenlegi környezetterhelési díj (és a szemétdíj) nem fejtenek ki a termelőkre és a fogyasztókra kellő kényszerítő hatást. Emiatt kerül tömegével a kukákba (és a közterületekre szétdobálva) annyi alumínium italosdoboz és műanyag flakon. Mindkettő (újra)előállításához jelentős mennyiségű fosszilis alapanyag és rengeteg energia kell. Míg a németek készek szelektálni a lakossági hulladékot és technikai betétdíjat fizetni a fémdobozokért, a kínaiak pedig a tőlünk (is) megvásárolt hulladék műanyag palackokból nekünk is eladott zoknik alapanyagát állítják elő, kis hazánkban ezen a területen nem történik semmi.

Véleményem szerint a választók nem arra adtak a politikusoknak felhatalmazást, hogy a környezetünk, egészségünk és klímánk védelme szempontjából legfontosabb elképzeléseket rendre lesöpörjék az asztalról. Ezért a fent említett javaslatokat mielőbb ki kell munkálni, és a nyilvánosság, valamint a döntéshozók elé kell tenni. Ha a politikai elit erre nincs felkészülve, adja át a stafétabotot azoknak, akik készen állnak jövőnk megvédésére. Annál is inkább, hogy olyan fontos feladatok megvalósítására lenne mielőbb szükség, mint a képviselőház által nemrég egyhangúlag (!) jóváhagyott Nemzeti Éghajlat-változási Stratégia, melynek első kétéves cselekvési programjában okvetlenül helye van a gazdasági szabályozás környezettudatos átalakítása beindításának. 

A szerző szakközgazdász