Bánhalmi János

Tettamanti Béla - Amikor 1990-ben "áttértünk" a kapitalizmusra, sokan azt hittük, vége az egyenvilágnak, jöhet a teljesítményre épülő éles verseny. Ehhez képest mintha a társadalom nem rajongana annyira a versengésért.

- Ahogy a kollektív évtizedekben nem sikerült eltüntetni a versenyt a társadalom életéből, az elmúlt két évtizedben nem sikerült versenybarát társadalmat kialakítani. Arra a nem régi kutatásunkra alapozom a megállapítást, melynek során 200 vezető topmenedzsert interjúvoltunk. Bár közöttük sokkal többen vallották magukat versengőnek, mint más általam vizsgált csoportokban (pl. tanárok, egyetemisták), mégis mintegy ötödük azt vallotta, hogy rákényszerül ugyan a versenyre, de nem áll hozzá közel. Ha ezt egy amerikai vezető mondaná, minden bizonnyal bolondnak néznék. Tény, hogy generációnként és korcsoportonként élesen különbözik a versenyhez való viszonyunk. De még a döntési helyzetekben hangsúlyosan jelen lévő középkorosztályról sem mondható, hogy egységes volna a versenykultúra megítélésében és alkalmazásában.

- Ha mégis általánosítunk, mi jellemzi legjobban a magyarok versenyfelfogását?

- A magyarok, akik persze nyilván nem egyformák, eléggé következetlenek a versenyhez való viszonyukban. Ez is mutatja azt a zűrzavart, ami az átmeneti társadalmakra jellemző. De itt meg kell említeni, hogy az ország méretéből adódóan kevés az erőforrás, kicsi a verseny hatóköre, nincs terep, amelyen a különleges képességeket kamatoztatni lehetne. Ezért a "nagy" ötleteket sokszor kipróbálni sem lehet. A nagy versenyhez sokféle tehetségre és képzettségre van szükség, de Magyarországon nincs szükség tengerészekre, itt nagyon nehéz oceanológusnak lenni, nincs sokféle dialektus és náció, a speciális tehetség nehezebben találja meg az útját, mint más - az általam legjobban ismert japán vagy amerikai - versenykultúrában. Ebből következik, hogy itt a kevésért is jobban meg kell küzdeni. Ezért olyan kíméletlen a mi versenyünk. Itt a rivális nem tiszteletre méltó - mint a japánok felfogásában -, aki motivál a keményebb erőpróbára. Nálunk a versenytárs gyakran ellenségként jelenik meg, az ellenséget pedig nem tiszteljük egy cseppet sem, hanem szimbolikusan meg akarjuk semmisíteni. Ebben az ellenséges közegben agresszív eszközöket használunk, kevésbé vagyunk szabálytartók. Nem arról van szó, hogy nem tartjuk be a lovagiasság szabályait. A helyzet rosszabb. A versenytársak kilépnek a verseny szabálykereteiből, hazudnak, elhallgatnak, és gonosz dolgokat állítanak a másikról. Kemény, de ellenséges versengés a mienk.

- Erre a kíméletlen versengésre volnánk szocializálva?

- Érdekes mód az emberek ezt a versenytempót alkalmazzák, nemcsak a politikában vagy az üzleti életben, de a hétköznapokban is. De nem szeretik. Azt ugyanis, hogy a verseny során ellenségként kezelik őket, majd minden interjúalanyunk elutasítja. És elmondják, a másik miatt kényszerülnek a kemény versenyre.

- Hogyan vélekednek nálunk egymásról a győztesek és a vesztesek?

- Olyan társadalomban élünk, amelyik nem szocializál mindkét szerepre. Nálunk csak az aranyéremnek van igazi becsülete. A vesztés azért végzetes, mert az emberek kevéssé tanultak meg talpra állni utána, ezért sokan megijednek magától a versenytől. Rettegni kezdenek attól, hogy mások legyűrhetik, és akkor vége a világnak. E félelemből táplálkozik az, hogy a nyugalom érdekében magát a versenyt kell elkerülni. Itt aztán vissza kell térnünk az erőforrások problémájára. Ha a társadalom sokféle lehetőséget kínál, nem baj, ha valaki veszít. Ha nem sikerül a felvételi, legfeljebb nem filozófus leszek, hanem színésznő. Ha az se megy, akad bőven más lehetőség. Ha csak egyetlen lehetőségem van, az borzasztó.

- A versenyhez, melyben nem ellenségek, hanem vetélytársak vagy egymást tisztelő ellenfelek vesznek részt, szükség van szabályokra is. A focista sem folytathatja a játékot, ha fölmutatták neki a piros lapot.

- Nagyon fontos, amit mond. A konstruktív verseny egyik fő kritériuma a szabálytartás. Nap mint nap olyan botrányos híreket hallunk, amelyek a korrupció eléggé gyakori előfordulásáról szólnak. A társadalmi diskurzusból arra lehet következtetni, hogy a verseny tisztességtelen. A társadalom napi szinten szembesül ezzel a kínos ténnyel. A média persze ráharap mindenre, ami elüt a normálistól. És azt harsogja, ez is csalt, meg az is csalt. Az nem hír, hogy vannak tisztességes versenyhelyzetek is. És olyan emberek, akik az erőfeszítéseiknek megfelelően jutnak előre. A társadalmi diskurzus nem ezt erősíti.

- A japán és amerikai versenykultúrát a helyszínen tanulmányozhatta. Miben különböznek e két nagy ország versenyszokásai a mienktől?

- A japánok feldicsérik ellenfelüket. Még véletlenül sem pocskondiáznak. Okos dolog az ellenfelet nagynak, erősnek, olykor szinte legyőzhetetlennek beállítani, mert ha vesztek, elmondhatom, nem egy senkivel mértem össze az erőmet. Ha győzök, a diadal értékesebb. Itt persze tisztában kell lennünk az ázsiai kultúra belső és külső csoportra vonatkozó fogalmaival. Az ellenfél tisztelete a belső csoportra - a japán a japánnal szemben - jellemző. A külső csoport - az ellenség - nem feltétlenül érdemel kíméletet, lásd a japánok második világháborúban tanúsított magatartását. Tény, hogy a japánok a belső csoportban nagyon világosan alkalmazzák azt a szabályt, hogy a versenytársamat nem alázom meg, nem semmisítem meg, hanem lehetővé teszem számára, hogy a vesztés után talpra álljon, mert ez által a társadalom egésze fejlődik. A japán verseny központi eleme az ellenfél tisztelete. És az, hogy a versenytárs motivál a nagyobb erőkifejtésre. Ez mifelénk jószerével csak a sport világában ismeretes.

- Amerikában nyilván más a helyzet, hiszen a soknemzetiségű, multikulturális ország a telepesek ádáz harcában, olykor gyilkos versenyében született.

- Az USA-ban hagyják elbukni a vesztest, de ez a nagy ország joggal hangoztatja, hogy Amerika a lehetőségek társadalma. Sok-sok alternatíva marad a bukás után is. Ha valaki elvitte az üzletet az orrom elől, nem omlok össze. Ez jó ok arra, hogy megerősítsem magam, s induljak a következő megmérettetésen. Az amerikai versenykultúra üzenete arra alapszik, hogy "ha van egy jó ötleted, bármit elérhetsz". Ebben benne van, hogy ha olyan vesztes vagy, aki nem talál kiutat, az a te bajod. Ha a társadalom alján vagy, te tehetsz róla. Nem valaki más.

- Ahhoz, hogy valaki tisztában legyen a saját korlátaival, amelyekkel a vereséget okolhatja, stabil önértékelésre van szükség. Mi a kudarcainkat rendre külső, rajtunk kívül álló okokkal magyarázzuk. Ez miért van?

- Gyönge lábakon áll az önbecsülés és az önbizalom. Ezért helyezzük kívülre a kudarc okait. Ez könnyebb, mint szembenézni a hibáinkkal. A magyar társadalmi önértékelés állandón csúszkál. Vagy lenézek mindenkit azok közül, akikkel versenyre kelek, vagy felnézek rá, és istenként tisztelem. Nincs olyan stabil önképünk, amely megakadályozna bennünket az "ő volt a hülye, én tökéletes vagyok", vagy "az én erre képtelen vagyok, mások sokkal jobbak" következtetés levonásában. Könnyű a saját hibák feldolgozása helyett a győztest csalással vádolni is. Ezáltal a győzelem értéke is viszonylagos. A győztes nem örülhet maradéktalanul, mert nem lehet tudni, hogy a környezete elismeri-e ezért. Az instabil önértékelés miatt a magyar társadalom devalválja a győzelmet. Ha valakinek pénze van, az is devalvált pozíció. Nem szeretjük a gazdagokat, mert általános álláspont, hogy vagyonukat összeharácsolták.

- Ebbe azért belejátszik az irigység is. Ennek nálunk erős hagyományai vannak.

- Az irigység is versengő érzelem. Lehet pozitív is, amikor arra késztet, hogy az irigyelt dolog elérésére saját erőből tegyek erőfeszítést. Az amerikaiak úgy irigylik a gazdagot, hogy nem megvetik, hanem mindent megtesznek azért, hogy maguk is azok legyenek. Ezért vesznek részt a versenyben. Japánban már az iskolában is azt tanítják, hogy a riválist tisztelni kell, és az önfejlődés szolgálatába kell állítani. Mindenki világosan tudja, hogy milyen versengést vár el tőle a társadalom, és milyen versengést jutalmaz a csoport.

Fülöp Márta 1956-ban született Budapesten. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen diplomázott. Kandidátusi értekezését a versengésre vonatkozó tudományos és implicit elméletekről írta. Sokat kutatott külföldön, több egyetem tiszteletbeli vagy vendégprofesszora. 2002-2003-ban Széchenyi Professzori Ösztöndíjban részesítették. 2000 óta a Magyar Pszichológiai Társaság Szociálpszichológiai szekciójának elnöke. Férjezett, három gyermek édesanyja.