A mentőautóból hárman szálltak ki. Nem tudtam felállni, betuszkoltak a kocsiba. Mondtam, hadd kössem le a biciklit, vagy legalább a kulcsot odaadnám a fiúknak, de nem engedték. Behajtották a kocsi ajtaját, a fiúk kiabáltak, hogy egyikük elkísérne, a mentősök azt felelték, erre most nincs idő. Megkérdezték, hogy mim fáj? Mondtam, hogy a térdem és a fejem. Akkor vegyem le a pólómat és a melltartómat! Üvöltözni kezdtem, hogy mi köze ennek a fejemhez vagy a térdemhez, attól féltem, hogy meg akarnak erőszakolni. Közölték, hogy hisztérikus állapotban vagyok, ittam, biztosan drogos vagyok, és ha tovább csinálom a fesztivált, leszíjaznak. A mentőorvos rendes volt, nyugtatgatott, szólt a sofőrnek és az ápolónak, hogy ne poénkodjanak. Követeltem, hogy a sofőr és az ápoló üljön előre, és csak az orvos maradjon hátul. Így is történt...

Az egésznek már több mint egy hónapja. A sebeim begyógyultak, szerencsére teljesen jól vagyok, és mikor eszembe jut a baleset, furcsa, hogy nem az esésre, a fájdalomra vagy a vérre a legrosszabb visszagondolni.