- Nem akartuk, hogy az iskola életidegen elemként működjön. Az osztályterem többé-kevésbé tükrözi az általános társadalmi leosztásokat

Marabu

A szerző pszichológus

Magyarországon a tankötelezettség 18 éves korig tart. A kényszerítő (jogi) eszközök (11/1994.) (VI. 8.) MKM-rendelet 20. § 4. bek. ismeretében elképzelhetetlennek tűnik, hogy egy gyerek véglegesen kimaradjon az iskolából. Csakhogy a közoktatási törvény 69. §-a kiskaput nyit: "Az igazgató a tanulót (kérelemre) felmentheti az iskolai kötelező tanórai foglalkozásokon való részvétel alól, ha sajátos helyzete ezt indokolttá teszi." Akár a kötelező (egyéves) óvodai nevelés alól is felmenthetők a gyerekek.

A szülő "kérelmét" persze megelőzheti az iskola/óvoda (szigorúan szóbeli) "javaslata", s ettől kezdve bármi minősíthető "sajátos helyzetnek". Az intézménybe nem járó gyerek ezután könnyen eltűnik a rendszerből, "láthatatlanná" válik.

A következő néhány sort egy szociális munkás hivatalos leveléből idézem, amelyet az illetékes nevelési tanácsadónak címzett: "Nevezett kiskorú gyermeket jelenleg gyermekjóléti alapellátás keretében gondozom. Annak ellenére, hogy már betöltötte 14. életévét még csak egy általános iskolai osztályt járt, de azt se fejezte be. Az iskola tájékoztatása szerint ennek oka a hiányzás, de véleményem szerint ennek mentális okai is vannak. Kérem Önöket, hogy szakvizsgálatuk eredményének ismeretében tegyenek javaslatot az iskola felé megfelelő oktatási módszerek alkalmazására. Az iskolával történő konzultáció során a gyerek kora és eredményei alapján javasolja a heti 10 órás felkészítést." Majd öt hónappal később: "2006. március 23-án kelt családgondozói kérelmemben kértem a nevezett gyermek vizsgálatát, amelyre az anya hanyagsága, illetve a család anyagi helyzete miatt nem került sor. Tájékoztatom továbbá Önöket, hogy a gyermekről pedagógiai jellemzés nem áll rendelkezésre, ugyanis a 2003/2004-es tanévben járt utoljára iskolába, amikor is 145 napot mulasztott."

A láthatatlanná válás elsősorban a vidéken élő, alacsony szocio-ökonómiai státusú szülők gyerekeit fenyegeti. Az iskolából kimaradók szinte kivétel nélkül a mélyszegény rétegekből származnak, nagy részük roma. A jelenség kialakulásában a döntő tényező minden esetben a család helyzete.

Az iskolából végleg kimaradó gyerek további élete sajátos kényszerpálya, melynek következménye perifériális felnőttsors - társadalmon kívüliség. Az írástudatlanság, a minimális ismeretek hiánya, a szocializációs folyamatok elmaradása még az esetleges (akár felnőttkori) integrációs segítség igénybevételét is lehetetlenné teszi.

A láthatatlanná váláshoz vezető utak különbözőnek tűnnek, ám az okok végső soron ugyanazok.

Lakóhely és infrastruktúra. A leszakadó térségekben élő hátrányos helyzetű családok egyre inkább kiszorulnak a nagyobb településekről, sőt gyakran a kisebbekből is, míg végül a falvak szélére vagy mindentől távol eső tanyákra és telepekre kényszerülnek kiköltözni. Így sokszor a lakóhely és az iskola közötti távolság, a rossz közlekedési lehetőség, az utak állapota, az időjárástól való függés indítja el a folyamatot, arra motiválva a szülőt, hogy tartsa otthon a gyereket. Az okok valósak, az iskola megértő. A hosszabb időre otthon maradó gyerek lemaradása egyre nő, hogy azután iskolai kudarcok és évismétlések sorozatát követően végleg kimaradjon az iskolából.

Egészségügyi, higiénés és lakásviszonyok. A legtöbb iskola nem tud mit kezdeni a mélyszegénységben élő gyerekek egészségügyi és higiénés problémáival, és nem is szívesen vállalja az ezzel járó kellemetlenségeket. A nehéz helyzetben lévő családok otthonaiban, a téli időszakban sokszor nincs lehetőség tisztálkodásra, mert a lakásokban nincs fűtés vagy víz. Az éhező és megfelelő ruházattal nem rendelkező gyerek helyzetén nem képes az iskola változtatni. Ezekben az esetekben, ha a gyerek tartósan távol marad az iskolától, nem hiányzik senkinek, s az iskola számára a megoldhatatlan problémáktól való szabadulás ára a hallgatás.

A szülők társadalmi státusa. Könnyen kikerül az iskolarendszerből az is, akivel nincs ugyan különösebb probléma, ám (a szülők helyzete, iskolai végzettsége által determinált) gyenge tanulmányi eredményei miatt sorozatosan kényszerül évismétlésre, amíg végül életkora, fizikai érettsége kezelhetetlen feszültséget jelent az osztályban, ahol tanul.

Sajátos nevelési igény és társadalmi helyzet. A láthatatlanná válás útja lehet az is, ha az enyhe fokban értelmi sérült, vagy annak nyilvánított (és alacsony társadalmi rétegbe tartozó) gyereket integráló intézmény (esetleg kényelmi okokból) úgy dönt, hogy nincs értelme vállalni a gyerek rendszeres iskolába járásából adódó gondokat. A szülők érdekérvényesítő képessége igen csekély, s ha a gyerek sajátos nevelési igényű, az iskolát akkor is megilleti a fejlesztési támogatás, ha a gyermek otthon, magántanulóként "teljesíti" tankötelezettségét. A magántanulói státusz egyébként is sok esetben nem más, mint az iskolából való végleges kimaradás legális formája. Az iskolalátogatás alóli felmentést követően ugyanis valódi számonkérésre, negyedévenkénti vizsgákra már senki sem gondol ott, ahol előre látható, hogy a gyereknek, ha nem jár iskolába, nem lesz lehetősége sem az alapvető kultúrtechnikák elsajátítására, sem a társadalmi integrációhoz minimálisan szükséges szocializációs szint elérésére.

Szocializációs és magatartási problémák. Láthatatlanná válás lehet a sorsa azoknak is, akiket az iskola "rémeként" tartanak számon, mert magatartásuk, szélsőséges agresszivitásuk a háttérben meghúzódó okoktól függetlenül az iskola számára nehezen kezelhető feszültségek forrása. A bántalmazott gyerekek szüleinek ismétlődő panaszai és az eredménytelenül kiosztott intők és rovók után hajlamos a pedagógus elégedett sóhajtással nyugtázni a "rém" nélkül múló napokat. Így gyerek és pedagógus cinkossá lesz, a hiányzások száma egyre nő, míg végül az iskolának nem marad más választása, mint a végleges hallgatás.

Felmerül a kérdés, hogy ki felelős e gyerekek sorsáért, egyéni tragédiájáért. Mondhatnánk, hogy a munkájukat nem szerető, felkészületlen, tehetségtelen, lelkiismeretlen, előítéletes, netán rasszista pedagógusok és/vagy a közoktatás egész rendszere. Ám cseréljük ki gondolatban az ország összes ilyen pedagógusát lelkes, felkészült, mély érzésű, előítélet-mentes pedagógusra, és képzeljünk hozzá bármiféle közoktatási struktúrát. Változna-e a helyzet? Aligha. A láthatatlan gyerekek ügye ugyanis alapvetően egyáltalán nem pedagógiai, közoktatási kérdés. Az elszegényedő térségek útviszonyai, az infrastruktúra fejletlensége, a munkanélküliség, a mindennapi létezés kétségbeejtő gondjai, a lakhatás, a fűtés és a tisztálkodás megoldatlansága, a szülők iskolázatlansága, kulturális elmaradottsága nem kezelhetők a pedagógia eszközeivel.

A láthatatlanná válás jelenségének terjedése a közoktatásban - csak egy a magyar társadalom legsúlyosabbá vált problémáját, növekvő létszámú rétegek tarthatatlan helyzetét jelző tünetek közül, ám olyan tünet, amely a következő generációban okként funkcionál majd.

Bár sem a pedagógusok erőfeszítése, sem pedig a közoktatási rendszer esetleges reformja nem képes önmagában enyhíteni e súlyos gazdasági-társadalmi gondon, az is nyilvánvaló, hogy ezek nélkül sincs reális lehetőség a bajok orvoslására.

Amíg a perifériára szoruló rétegek gondjait pedagógiai-közoktatási, vagy közigazgatási, netalántán rendészeti kérdésként kezeljük, s nem teszünk jelentős lépéseket e rétegek ellehetetlenülésének megállítására, nem számíthatunk másra, mint hogy folyamatosan és növekvő mértékben termelődik újra a mélyszegénység s a vele járó gondok, iskolán kívül és belül.