Van aztán egy élő sorozatuk, a Privát rocktörténet, amely a magyar zenekarok históriáját dolgozza fel tanítanivalóan profi módon, láthatatlan, ritka hangú riporterekkel, ám gazdag válaszokkal, amelyek visszaigazolják a profizmust. Lebilincselőek ezek az egy órák, legyen szó nagy nevekről, vagy klub-bandákról.

Mindez szép, ám a Filmmúzeumban én igazán a múzeumot kedvelem. Nagyon. A Privát filmeket - ez a nézőktől érkező amatőrsnitteket vágja öszsze, zenéli alá, és ha kis szerencsénk van, megóv bennünket a néha erőltetett kommentároktól. Hatalmas munkát végez itt a láthatatlan stáb, felújítja, megóvja és nyilvánosságra hozza a hajdani 8-as, szuper 8-as amatőr mozikat: családot, utcaképet, születésnapi, szilveszteri örömködéseket, fiatal feleség balatoni fürdőzését, néma gyerekhuncutságokat. Hátborzongató, ahogyan a tekercsekről lejön az idő múlása, az élet szertefoszlása, hajdani sima arcok előre gondolt ráncosodása - mégsem tudsz máshová kapcsolni.

Aztán a még-kedvencebb: a Dokumúzeum, amelyet otthon csak Viszonylatoknak hívunk. Ez aztán igazi csalamádé. Válogatás a BKV archívumából (a nem tudom hányas villamos megállói és azok környezete), balesetvédelmi oktatófilmekből (Alfonzó, amint megtanulja, miért fontos a szabálykönyv), a hogyan állítsuk be a féket a teherautókonig minden. Legutóbbi számában a Budapest című nagyra becsült folyóirat adta közre a Bliccelők című BKV-film képsorozatát és szövegkivonatát: hát ez óriási! Jegyet nem váltó embertípusok tűnnek fel, hihetetlen figurák Bánki László rendezésében. Hogy kik a népnevelés szereplői? Gelley Kornél, Gobbi Hilda, Tompa Pufi, Hlatky László, Misoga László, Szuhay Balázs...

Az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek utcáin, terein, emberei között találjuk magunkat - és csak nézünk, mint a moziban: ilyen volt itt, akkor a világ, ha éltünk benne, azért borzongtató, ha nem, hát higgyünk a szemünknek: akkor is volt élet, ha még ilyen is...

A dokuoktatókból is ki kell emelni egy szovjet darabot. Tárgya: hogyan védjük ki a baktériumháború imperialista csapásait. Méltó a figyelemre, mert elvesztve direkt agitációs szerepét, a hármasugrás távolságából nézve veri ki a víz az embert. Komolyan gondolta akkor itt valaki is, hogy ez így működik?

Igen, komolyan. Kezdetben viháncolunk rajta, később elnémulunk, bambulunk, aztán a végén sóhajtunk egy nagyot, de jó, hogy ezen is túl vagyunk. Mármint azon a koron és azon a világon.

Kell ez a csatorna, nagyon. Kell ma és kell holnap. Nem árt, ha finoman adagolva időnként bele-belekóstolunk a múltba. Csakhogy tudjuk mihez tartani magunkat. A Filmmúzeum ezért az, ami. És: ami ami, az az. Ha értik, mire gondolok.