Marabu

Nem azért, mert azzal tartalmilag egyetért, hanem azért, mert úgy gondolja: ez fakad a demokratikus elvek komolyan vételéből. Ezzel éppen azon "kettős mércét" veti el, amit - e sorok írója szerint teljes joggal - nehezményez gyakran az egyház, és egyébként a magyar közélet teljes konzervatív, jobboldali része. Ezért érdemes párbeszédbe kezdeni álláspontjával.

Révész Sándor szerint az egyházaknak joguk van a homoszexualitással - és nyilván számtalan más kérdéssel - kapcsolatban is más nézeteket vallani, mint amit a liberális gondolkodás képvisel; csak ahhoz nincs joguk, hogy álláspontjuk érvényre juttatásához a törvényt akarják felhasználni.

A demokratikus alapelvek értelmében azonban mindenkinek joga van ahhoz - sőt kívánatos is -, hogy megpróbálja a maga elképzeléseit demokratikus úton érvényesíteni. Így szorgalmazhatják az egyházak is bizonyos törvényeknek a maguk értékrendjének megfelelő megváltoztatását vagy éppen változatlanul hagyását. (A konkrét ügy kapcsán megjegyzendő, hogy az egyházak nem arra törekszenek, hogy a homoszexualitást illegálisnak minősítsék, és államilag szankcionálják, hanem arra, hogy azt ne tekintsék a heteroszexuális kapcsolattal minden tekintetben azonosnak.) A Népszabadságban kifejtett gondolatmenet szerint viszont az egyházak a "demokratikus világi állammal" kerülnek szembe, ha a maguk értékrendjét az államon keresztül is érvényesíteni akarják. Mit jelent azonban a "demokratikus világi állammal szembekerülni?" Ha figyelmen kívül hagyjuk a "demokratikus szocialista állammal való szembekerülés" rossz emlékű analógiáját, akkor elsősorban arra gondolhatunk, hogy a demokratikus állammal az kerül szembe, aki törvényt sért. Hiszen nem az-e a demokratikus állam egyik legfőbb jellemzője, hogy polgáraitól kizárólag a törvények betartását várja el? (Nyugodtan maradhatunk egyszerűen a "demokratikus állam" fogalmánál a "világi" elhagyásával, ugyanis a cikk mondanivalója nyilvánvalóan nem az, hogy megkülönböztethető demokratikus világi és demokratikus nem világi állam, hanem az, hogy a demokratikus állam per definitionem világi kell hogy legyen; ha nem az, akkor nem demokratikus.)

Azzal senki nem sért törvényt, ha - demokratikus úton - törekszik az általa rossznak tartott törvények megváltoztatására. Máskülönben a demokráciát az éppen fennálló törvényekkel azonosítanánk, ami aligha egyeztethető össze bármilyen demokráciafelfogással. Ha tehát "a demokratikus állammal való szembekerülés" helyesen a törvényekkel való szembekerülésként értelmezendő, megnyugodhatnak a "konzervatív átlagnak" megfelelően gondolkodók: Révész Sándor állításával szemben a demokratikus elvekből nemcsak az származik, hogy az egyházak vallhatják és hirdethetik a maguk - liberális vagy bármilyen más állásponttól eltérő - nézeteiket, hanem az is, hogy kifejezetten törekedjenek a törvények azoknak megfelelő alakítására. (Arra a kérdésre itt nem szükséges kitérni, hogy a konkrét kérdés kapcsán mi is szerepel a magyar alkotmányban, és mit lehet abból levezetni a szabályozásra nézve.)

A kérdés azonban valójában ennél bonyolultabb. Fölvethető ugyanis, hogy vannak olyan változásokra irányuló törekvések is, amelyek a demokratikus elvekből fakadóan mint törekvések sem elfogadhatók. Nem azért, mert az éppen fennálló törvények megváltoztatására irányulnak, hanem azért, mert szemben állnak magával a demokrácia lényegével. Ez független egy adott törekvés népszerűségétől. Attól, hogy egy elképzelés többséget tud szerezni egy adott pillanatban, lehet még nyilvánvalóan ellentétes a demokráciával. Közismert példaként szoktak itt hivatkozni a nácik németországi hatalomra jutására. Van azonban egy, a jelen vita szempontjából még tanulságosabb példa: az iszlám fundamentalisták hatalomra jutásának megakadályozása Algériában. A náci Németország esetében ugyanis gyakorlatilag nemigen vetődhetett föl, hogy kívülről felülbírálják a nép döntését. Algériában viszont a hadsereg a demokratikus államok nyilvánvaló támogatásával akadályozta meg, hogy hatalomra kerüljenek a választás győztesei. Ezt azzal indokolták, hogy nagyobb sérelme lenne a demokráciának egy iszlám fundamentalista kormány, mint az, hogyha ezt - a választási eredmények ellenére - megakadályozza a hadsereg. Bár vitatható, hogy a konkrét esetben helytálló volt-e ez az érvelés, és persze kérdéses, hogy általában ki hogyan látja a demokrácia lényegét alkotó értékek rangsorát, az aligha kérdéses, hogy létezhet olyan helyzet, amikor a demokrácia lényegének védelme követeli meg a többségi döntésnek mint a demokrácia egyik pillérének háttérbe szorítását. Ha így van, akkor "a demokratikus állammal való szembekerülés" a demokrácia "lényegével" való szembekerülésnek értelmezendő, és akkor a Révész Sándor álláspontjával egyetértők lélegezhetnek föl: sikerült megtalálni a kulcsfogalomnak, a "demokratikus (világi) állammal való szembekerülésnek" azt az értelmét, amely megalapozza az általa képviselt nézetet. Eszerint a homoszexuálisok házasságát elutasító egyházi álláspont éppen a demokrácia lényegével - közelebbről az állampolgári egyenlőség elvével - való szembekerülést jelent(ene), s ezért nem szabad(na) megengedni, hogy törvényeken keresztül is érvényesüljön.

Ez a következtetés is elhamarkodott azonban. Előbb még néhány kérdés tisztázandó. Nem kell megijedni! Nem kell egyetértésre jutni a demokrácia lényegének pontos tartalmára nézve, ami nyilvánvalóan kilátástalan. Azzal azonban számot kell vetni, hogy az, amit az egyik fél a demokrácia sérelmének tekint, azt a másik nem gondolja annak, és senkinek nincs szerzett joga annak eldöntésére, hogy kinek van igaza. A homoszexuálisok házasságát nem csak az egyházak nem tekintik a demokrácia lényegéből és konkrétan az állampolgári egyenlőségből fakadónak; évszázadokon keresztül a demokrácia legelkötelezettebb hívei sem gondolták annak.

Másrészt világosan kell látni, hogy a tét nem más, mint a többségi elv érvényesítésének - legalábbis egy konkrét helyzetben történő - föladása. A többségi elv ugyanis csak akkor érvényesül, ha mindenki egyenlőképp törekedhet saját álláspontjának az állam egészére kiható - tehát törvényekben testet öltő - érvényesítésére. Bárki állapítsa is meg a törvényeket, azok mindenkire - az azzal egyet nem értőkre nézve is - érvényesek lesznek. Ezért az egyenlőségből nem-csak az fakad, hogy az állammal szemben kell mindenkinek ugyanazt a védelmet biztosítani, hanem az is, hogy egyenlő joggal kell bírni az állam, a törvények formálásának tekintetében is. Ha ebben nincs egyenlőség különböző nézetek képviselői között, akkor nem működik a többségi elv. Szabadság és népszuverenitás elválaszthatatlan egymástól.

És végül - ha igazolható is, hogy adott esetben egy nézet érvényesülése a törvénykezésben a demokrácia sérelmét jelentené - föl kell tenni azt a kérdést, hogy a demokrácia lényegének vélelmezett sérelme van-e oly mértékű, hogy az felülírja a többségi elv érvényesítésének követelményét. Hasonló ez ahhoz, mint amikor azt kell mérlegelni, hogy egy konkrét helyzetben indokolt-e a szabadságjogok felfüggesztése, egészen akár a rendkívüli állapot bevezetéséig. Ez azért is jó szempont, mert elsőként mindenki saját magán ellenőrizheti, hogy helytálló-e a gondolatmenete. Ha azt gondolja valaki, hogy a homoszexuálisok jogaival kapcsolatos egyházi álláspont érvényesülését a demokrácia többségi elvének felfüggesztésével is helyes lenne megakadályozni, akkor azt is kell gondolnia, hogy amennyiben ilyen nézeteket valló párt kerülne hatalomra, akkor azt akár az algériai példához hasonló módon is meg kellene akadályozni. Azt hiszem, ezt a legdoktrinerebb liberálisok közül is kevesen gondolják.

Persze ez utóbbi példa szándékoltan kiélezte a kérdést. Legtöbbször nincs automatikusan érvényesíthető és egzakt eredménynyel kecsegtető kritérium. Óhatatlanul arányérzékre van szükség. Arra, hogy mindenki maga ítélje meg, milyen súlyúnak lát egy problémát, mit gondol az arra adható válaszok lehetséges következményeiről.

Erre a mérlegelésre persze csak akkor lehet számítani, ha a vitafeleket nem a másik teljes elutasítása, az annak álláspontjával szembeni, minden méltányosságot félre tévő, háborús logika vezérli, hanem - legalább egy nagyon elvont, messzi ideaként - az igazság keresése, a tisztességes nézetegyeztetés őszinte szándéka. Révész Sándor cikke éppen ezt kifejező - és sajnos ritkán tapasztalható - alaphangja miatt figyelemre méltó és üdvözlendő.

A szerző református lelkész, filozófiatanár

Ha valóban kívánatos lenne arra törekedni, hogy a magunk elképzeléseit tükrözzék a köztársaság törvényei, akkor meg kellene változtatnom azt az álláspontomat, amelyet a lelkész úr üdvözöl. Akkor arra kellene törekednem, hogy törvény tiltsa a homoszexuális kapcsolatok megbélyegzését, hiszen én ezzel a megbélyegzéssel nem értek egyet. Akkor az izraelita gyülekezeteknek a sertéshús és a szombati munka betiltásáért, mohamedán polgártársainknak az alkoholtilalomért kellene harcolniuk, és sok felekezetnek kellene együttesen föllépnie azért, hogy tiltsák be a házasságon kívüli nemi életet és a válást. Hiszen fölfogásuk szerint mindez helytelen. Ugye milyen abszurd? Itt és most! De másutt és máskor nem (volt) az. Ha (ha!) az egyházak továbbmennek a világnézeti szabadsághoz való alkalmazkodás útján, egy idő múlva éppen ennyire abszurdnak fogják találni, hogy egykoron törvényt sürgettek a melegek élettársi kapcsolatának lehetősége ellen. Hiszen nem oly rég, nagyszüleim gyermekkorában a legnagyobb magyar egyház a pápa erőteljes föllépésével még sokkal hevesebb harcot vívott a polgári házasság bevezetése ellen. Ma pedig ezt is természetesnek tekintik, holott a házasság szentségéről alkotott elképzelésük nem változott.

Ha egy országban együtt akarnak élni különböző felfogású emberek, akkor nem követelhetik, hogy az állam kötelezővé tegye, ami szerintük helyes, és tiltsa, ami szerintük helytelen. Az önkéntesség alapján kell állniuk. Csak annak törvényes elhárítását követelhetik, ami gátolja őket abban, hogy a meggyőződésük szerint éljenek, és annak helyességéről másokat is megpróbáljanak meggyőzni.

A törvények ma sem tekintik a heteroszexuális és a homoszexuális kapcsolatot minden tekintetben egyenlőnek. A melegek házasságkötését a törvény (sajnos) ma még kizárja. Meleg párok gyereket sem fogadhatnak örökbe. Én ugyan arra hajlanék, hogy fogadhassanak, de elismerem, hogy ez már nem olyan kérdés, amelyben ki-ki szabadon követhetné a meggyőződését. Ez már pici, döntésképtelen polgártársakat is érint, akikért az állam felel. A törvényhozónak állást kell foglalnia: milyen súlyú hátrányt jelent - és mihez képest - az egynemű szülőpár? Ebben a vitában az egyházak már valóban joggal léphetnek föl a törvény befolyásolásának igényével (akárcsak a velük ellentétes álláspont képviselői), hiszen az örökbefogadott nem önkéntesen lenne meleg pár gyermeke. Mutatis mutandis az abortusz kérdése is hasonló.

Nem csak az kerül szembe a demokratikus világi állammal, aki törvényt sért. Az állammal és a törvénnyel szembekerülni nem ugyanaz. A demokratikus világi állammal szembekerül az is, aki törvényes módon, lelkiismereti szabadságával élve antidemokratikus nézeteket hirdet. Például kommunista, vagy anarchista. Abban viszont egyetértünk, hogy a világi jelző fölösleges, hiszen kizárólag világi állam lehet demokratikus.

Az élettársi viszonyról szóló törvény megalkotásakor semmilyen többségi elv nem sérült. De a többségi elv egyébként sem szolgálja, hanem rombolja a demokráciát, ha olyasmire vonatkozik, amit egy kisebbség a többség sérelme nélkül is megtehet. Ha egy meleg pár élettársi viszonyt létesít, azzal a heteroszexuális többség cselekvési szabadságát nem korlátozza. Az ország lakosainak túlnyomó többsége a fölmérések szerint nem vallásos, vagy a maga módján az. Kisebbségben vannak, akik egyházuk tanításait követik. E kisebbségen belül is kisebbségben vannak a protestánsok. A lelkész úr tehát, amikor egyháza álláspontját fejti ki, egy kisebbség kisebbségét képviseli, és nagyon helytelen lenne, ha ebben bármilyen többségi elv korlátozná.

Révész Sándor