A Vujicsics együttesben kezdetben mindenféle népzenét játszottak, csak később "szakosodtak" a délszláv hagyományokra. Hogy érintette mindez magát, a zenekarban talán az egyetlent, akinek ereiben nincs szerb vér?

A Vujicsics számunkra sosem genetikai vagy vér által meghatározott ügy volt. Pomázon régóta nagy számban élnek svábok, tótok, szerbek és cigányok, sőt a világháborúig jelentős zsidó közössége is volt. Ebben a többnemzetiségű, többkultúrájú faluban a hetvenes évek elején működött egy nemzetiségi táncegyüttes, amely műsoraiban az öszszes nemzetiség táncait előadta. A Vujicsics tulajdonképpen azért jött létre, mert szükségük volt kísérőzenekarra, s mi, zeneiskolások kéznél voltunk. Rendszeresen együtt játszottunk a helyi népzenészekkel, s csak később jöttünk rá, hogy tulajdonképpen ugyanolyan gyűjtőmunkát végeztünk, mint Sebőék, de amíg nekik Erdélybe kellett ehhez menniük, nekünk csak a szomszéd utcába. Ők magnóval rögzítettek mindent, mi csak leültünk ezekkel a muzsikusokkal és játék közben lestük el tőlük a fogásokat, tanultuk meg a dallamokat. A délszláv profil kialakulásában nagy szerepet játszott a névadó, Vujicsics Tihamér, sokat beszélgettünk vele, sok hanganyaggal, tudással és tanáccsal segített bennünket. Amikor 1977-ben megnyertük a Ki mit tud?-ot, már egyértelműen délszláv zenekar voltunk. Abban a világban már otthonosan mozogtunk, s rájöttünk, hogy ugyanilyen alapossággal nem tudjuk elsajátítani az összes nemzetiség zenéjét.

Viszonylag későn, huszonöt évesen fordult a dzsessz felé. Mi ragadta akkor meg benne?

A dzsessz mindig is érdekelt, már zeneiskolásként elég szabadon értelmeztem a kötelező etűdöket, skálákat. Mondhatnám, a zenei gondolataim már akkoriban is el-elkalandoztak. Sokáig azonban csak autodidakta módon foglalkoztam a dzsesszel, felvételeket hallgatva tanultam, barátaimmal zenélgettem, de a klasszikus főiskola és a Vujicsics mellett nem jutott többre időm. Azt is tudtam, ha komolyan akarom csinálni, el kell végeznem a dzsessztanszakot. Erre végül a nyolcvanas években nyílt lehetőségem.

Miért várt 1994-ig arra, hogy az első saját zenekarát, az etnodzsesszt játszó Quartet B-t megalapítsa?

Erre is meg kellett érnem. Több helyre hívtak játszani, sokáig nekem is jobb volt ez így, minthogy magamra vállaljam a zenekarvezető felelősségteljes szerepét. Közeledve a negyvenhez viszont be kellett látnom, hogy a saját zenei ötleteimet, szerzeményeimet csak saját formációval valósíthatom meg.

Aztán annyira belejött, hogy a Quartet B mellett 2000-ben Borbély Műhely néven egy újabb formációt is létrehozott. Miért van szüksége két együttesre?

Részben a muzsikustársak, részben a némiképp eltérő zenei világ miatt. Míg a Quartet B-ben a népzenei, világzenei - György Mihály gitározása és buzukijátéka révén mindenekelőtt a balkáni - jelleg sokkal erősebb, közvetlenebb, addig a Borbély Műhely dzsesszesebb, benne a népzenei hatás áttételesebb. Úgy éreztem, régi barátommal, a dobos Baló Istvánnal olyan tengelyt alkotunk, amelyre érdemes új zenekart építeni. Zongoristánk először Nagy János volt, aztán Szabó Dániel, akit két évig - amíg ő Amerikában tanult - Cseke Gábor helyettesített. Mindkét zenekarban a fiatal bőgős, Horváth Balázs játszik.

Mostanság dolgoznak az új lemezükön, rajta Kodály műveinek dzsesszes értelmezése lesz hallható. Nem lett volna érdemes a tavalyi Kodály-évre kihozniuk?

Ez a zene nem ilyen megfontolásból született, de természetesen az évforduló hívta életre: a párizsi Magyar Intézet keresett meg, hogy szívesen meghívnának egy olyan produkciót, amely Kodály és a dzsessz közötti kapcsolatról szól. Elkezdtem intenzívebben tanulmányozni a műveit, lemezeket hallgattam, bújtam a kottákat. Nagyon sokat tanultam belőlük, és láttam-hallottam magamban a lehetőséget. Azóta számos helyen bemutattuk a programot, s Rómától Mexikóig értő fülekre talált. Az anyag megtetszett Gőz Lászlónak, a BMC vezetőjének, így várhatóan novemberben jelenik meg CD-n.

Úgy tudom, régi magyar slágereket is tervez feldolgozni.

Igen, jó néhány számot már játszunk is a Borbély Műhely-koncerteken. Főként gyermek- és ifjúkorom popsikereit, az Illéstől és az Omegától kezdve a Locomotiv GT-n át Demjén Ferencig. Ezek mellett néhány régebbi számot is feldolgoztam, valamint magyar dzsesszmuzsikus kollégáim szerzeményeit, ami a mi szakmánkban elég ritka. Ezek a dalok, dallamok egy ideje már egészen más ritmusban vagy harmóniákkal szólnak a fejemben, s úgy gondoltam, érdemes lenne ezeket az értelmezéseket formába is önteni. Számomra ezek amolyan magyar standardek, s csak ugyanolyan alázattal és szakmai tisztességgel szabad hozzájuk nyúlni, mint ahogy mondjuk Bach tette egy Vivaldi-művel, Beethoven egy Bach-témával, vagy Coltrane a My Favorite Things-szel.

A zenélés mellett a tanítás - miként honlapján megfogalmazta - szintén életének és zenefilozófiájának fontos eleme. 1979 óta aktív zenepedagógus...

Nálam a tanítás etikai kérdés: akinek adatott hozzá tehetsége, annak gazdálkodnia kell vele, és a tudását tovább kell adnia. Nekem is sok olyan megszállott tanárom volt, akiről tudtam, hogy szórja a gyöngyöket, akár egy szegényes, egerek által is látogatott pomázi iskolateremben, akár egy szépen hangszigetelt egyetemi előadóban. Nyilván ez is ragad az emberre. A főiskolán sokáig tanítottam zeneelméletet, így a dzsessztanszakon végzett muzsikusok jó része egykori tanítványom. De a fiatalabb szaxofonos generáció többsége - Bacsó Kristóftól Tóth Viktoron át a Budapest Big Band és a Modern Art Orchestra szaxofonkórusáig - tanult nálam. Ami persze boldogsággal tölt el. De ennél fontosabb a már említett kötelességérzet. S minél inkább öregszem, annál inkább tudatosabb ez.