Reviczky Zsolt

Apja, a masiniszta uralta a lüktető, gőzölgő mozdonyt, a többtonnás monstrum olajozottan fordult a keze alá. Soltész Bözse vasútfüggő lett. Órákat töltött el a vonaton, ha tehette a mozdonyon is. Nem megcsapta a mozdony füstje, hanem beburkolta és megvédte a környezet ártalmaitól. Lehetővé tette számára, hogy csak a szénszagú burkon belüli Soltész Bözsére figyeljen. Azt hallgassa, ami odabent szól, és kifelé törekszik.

A tisztes mozdonyvezető és a még tisztesebb bölcsődei gondozónő nem színházba járással tervezte az életét. Ha Soltész Bözse nem ragaszkodna premieri jelenlétükhöz, megúsznák, hogy meztelenül, megverve, megerőszakolva, vérbe fagyva kelljen látniuk a lányukat. Tudják, hogy színházipiros kellékművér az, de akkor is. Amit átél az ember, az meg is történik vele. Ott marad az idegek emlékezetében, bármikor felidézhető fájdalommal. Akár a nézőtéren ül, akár a színpadon él.

A gondozónő és a nyugdíjas masiniszta Soltész Bözse miatt az évek alatt gyorstalpalták az alternatív színházi kurzust. Anyanyelvi szinten beszélik a Maladypét, Balázs Zoltánt és a Magyar Színház stúdiójában kísérletező Guelmino Sándort. Talán el is fogadnák, csak ne lenne a lányuk hol meztelen, hol véres, hol mind a kettő. Nehezen értik meg, hogy ha lehet Bob herceg, Régimódi történet, Ábel a rengetegben, Godspell, Balkáni gerle, ha lehetnek csipkék, fodrok, loknik a nagyszínpadon, akkor miért mégis az erőszak, az agresszió, a kiszolgáltatottság, a megaláztatás, a meztelenség és a gyilkolás a stúdióban. Bolond volt mindig -, gondolja a bölcsődei gondozónő a saját lányáról, és a bársonyfüggöny- és zsöllyétlen bemutatókat megpróbálja eltitkolni a nyugdíjas masiniszta elől.

Soltész Bözse története leányszobás karriersztori. Gyerekkorában a szülei ágyán ugrált órákig, és nézte magát a lezárt televízió sötét képernyőtükrében, ahogyan repül és matracot ér. Amikor eltört az ágyrugó, műsort szervezett az utcai gyereknek. Nézhették, amint Soltész Bözse fellép nekik. Ha elunták, kitalált nekik mást. Árult nedves agyaggödörből kikotort békákat, rendezett csigaház-kiállítást és szertartásos rigótemetést, csak figyeljenek rá. Színész akart lenni. Olyan magától értetődő természetességgel, ahogyan aludni akar az ember, ha álmos, vagy enni, ha éhes. A Színművészeti első rostáján kipenderítették. Nem akarták látni, ő meg nem tudott mutatkozni. A megfelelés megbénította. Egy évig tartott, amíg öszszeszedte magát. Bár az esedékes felvételi rostáról újfent kirúgták, ám mert sütött a nap, és melegen fújt a szél, megpróbálta az akkori Nemzeti akkori stúdióját - amely azóta színházi akadémiáig szorozta föl magát. Felvették, és ő beköltözött a színházba. Közegére lelt. A világ minden ránca kisimulni látszott. Bár akadémista nem léphetett a színészbüfébe, akkor sem, ha reggeltől éjszakáig szolgálatban volt; és akadt olyan művésznő, aki az elmormolt csókolomra sztentori jóreggelttel utasította általa színházinak vélt rendre a magáról megfeledkezett növendéket, mégis a színházban beszélni kezdték, hogy készülőben van valaki a deszkákra. Az öreg, hámba tört igáslovak fölhorkannak azonnal, ha megérzik a fiatal, telivér versenyló jelenlétét a karámban. Soltész Bözse színházi ösztöndíjasként kapott szerepet először, olyan hirtelen, hogy az ijedtségre sem maradt ideje. A Balkáni gerlében, tizenöt éves kislányként unokájának fogadta Sinkovits Imre. Új státuszában egészen közelről láthatta, amint az öregedő és betegedő nagyszínész estéről estére az üveg alján keresi magát. "Kisunokám, ezt nem kell eltanulni tőlem!" - írta bocsánatkérő levelében olyankor, amikor megtalálta. A nagyság omlásának felelősségét kapta a kezébe a reszkető írású papíron.

Soltész Bözse darabból darabba szállt. Énekelt, noha úgy tudta, nem tud énekelni, táncolt, szaltózott, tornázott, noha nem sportolt soha. Csak repülni tudott, hiszen gyerekkorában látta magát a tévé tükrös képernyőjén, és emlékezett.

A színészkamarának éppen önszervezési gondja volt, így elkerülte a figyelmét az, hogy Soltész Bözse színész-akárhányként jár estéről estére színpadra. Agárdy, Sinkovits, Tolnay, Csernus, Béres, Kállai - azok, akiknek vezetéknevük is elég garanciának - írták meg beadványukat Soltész Bözse színészhonosításához. A kamara a beadványt iktatta, pecsételte, megvitatta, majd válaszként kipostázta az ítéletet: Soltész Bözse - színész. Bohóc - vágta rá Agárdy, ami néha több is, keserűbb is, szomorúbb is. Ő aztán tudta, és látta is, amit látott.

A karriertörténet zavartalanul folytatódott. A kis szerepekből kicsillogó tehetség deszkát kért maga alá. A Balázs Zoltán vezette Maladype társulata volt az a hely, ahol Soltész Bözse színészi határait megérezhette és kitolhatta. Ott néha pőrén is vállalta mindazt, amit felöltözve. Az érzelmeit, az indulatait, a dühét, az örömét és az eszét is. Mindazt a zavarosnak tűnő halmazt, ami egyenként - megismerve és kézbe fogva - a színpadra űzte. A Maladype éjszakai titkos szerelem volt, rejtett, belső viszony a magyar színházi fontolva haladáshoz képest. A jól szervezett kettős élet akkor bomlott fel, amikor a Magyar Színházban is megjelent az alternatív kihívás. Guelmino Sándornak fétisszínésznője lett Soltész Bözse. Választania kellett a titkos viszony és a tisztes színházi lét között. Nehezére esett. Nem akart sem kiszolgáltatott színész, sem áldozat, sem alkatrész lenni. Nem akarta az éjszakai álmait nappal álmodni. Mégis búcsút mondott a Maladypének azzal a reménnyel, hogy a magyar színházbeli nagyszínpadi jelenléteit megsokszorozhatja a stúdióban. Nem ígért neki senki semmit. Éppen csak harminc estét havonta, a Hevesi Sándor téri sokat megért épület színpadi deszkáin.

Soltész Bözse nem vacakolós fajta, hanem olyan, akiből egy összegben buggyan ki a szerep az odabenti homályosnak tűnő rendből. Nem analizál, nem önboncol, nem köldöknéz, nem agyal, hanem csukafejessel magába veti magát. Szubrett és tragika, habcsók és vérgőz. Ha akarja, kiscsoportos óvodás, ha mást akar, száznyolcvan centis topmodell, kihívón vágyakat gerjesztő idomokkal. Amit tud, nem tanítható, nem elleshető. Csak van, ahogyan voltak már, akikben megvolt. Alighanem Kiss Manyi és Giulietta Masina felhőkön túli találkozásából születhetett a színpadra. Fintoros bölcsőajándékként kapta tőlük a vonatfüggést. Hogy a zakatolásban, az erő ritmusában, a kormos füstben találja meg a földöntúli kapcsolatot velük. Hogy tudja, ő uralja, benne dübög az egész Masina.