Tomin Sándor először a bagdadi állatkert egyik oldalépületében lakott, majd Szaddám Huszein palotájának udvarára költözött egy lakókocsiba

Édesanyja sváb volt, édesapja délszláv, ő viszont csak magyar szót hallott otthon. Pedig nagy kár. Ahogy valakinek hallása van, esetleg hajlékonyabb az átlagnál, úgy volt neki valami megmagyarázhatatlan érzéke a nyelvhez. Mint mézbe a legyek, úgy ragadtak a fejébe a szavak, ragozások, igeidők. Gimnazistaként angolul olvasta J. D. Salinger könyvét, a Zabhegyezőt, az országos orosz nyelvi versenyen döntős lett, és jutalomutazásra vitték - az NDK-ba. Azért a Szovjetunióba is eljutott, csak később, angol-orosz szakos egyetemistaként. Ez már az élet iskolája volt. Moszkvában a Trapper farmert száz rubelért árulta, egy Levi's árából Buharába kirándult, egyéb szabadidős tevékenységeiről pedig álljon itt csupán a szikár tény, miszerint a nyelvgyakorlatra küldött nyolcvanfős társaságból mindössze heten voltak fiúk.

Miután Tomin Sándor lediplomázott, egy nyelviskolában tanított, és szép lassan rájött, hogy a szocializmus, legyen bár emberarcú, soha nem ér véget. Akkor fogta magát, elutazott Hollandiába, és kint maradt. A menekültszállás felé menet Tomin néhány labdát pattogtató kenyaival találkozott. A kenyaiak rögtön focizni hívták, és ő már tudta, jó helyre került. Két évet töltött végül Hollandiában, de később is, ahányszor csak az országra gondolt, jóleső melegség járta át. Fordítástudományt tanult az utrechti egyetemen, közben oroszt tanított, hobbiból focizott, és az ösztöndíját egy arrafelé szinte kézenfekvő munkával egészítette ki: kerékpárokat szerelt.

Minden szép volt tehát, és jó, Tomin Sándor mégis fogta magát és átköltözött az Egyesült Államokba. A mennyből egy kisebb fajta pokolba került. Hartfordnak hívták ezt a poklot, egykor a nyomtatás központja volt, és itt élt Mark Twain is. A dicső múltból azonban kevés maradt: Tomin alagsori lakásának falán golyónyomok látszottak, a közeli gimnáziumból marihuána-illat szállt, és negyvenötös bicepsz nélkül nem volt tanácsos este az utcán andalogni. Ő elhatározta, hogy kitör innen. Honosíttatta a diplomáját, oroszul tanított, és egy sor munkába belevágott: mosogatott egy halétteremben, pincérkedett a GP Morgan Hotelben, telefonosként dolgozott egy telemarketinggel foglalkozó cégnél, igaz itt csupán két órát töltött, mielőtt felmondott volna.

Végül a szerencse sietett a segítségére. Miközben a helyi iskolában oktatott, rábukkant álmai állására. Az amerikai hadsereg tolmácsokat keresett, és Tomin, aki időközben megszerezte az állampolgárságot, sikerrel jelentkezett. Az orosz, angol, holland, meg természetesen a magyar mellett kicsit franciául is tudott már ekkor. A kiképzésnél viszonylag kevés hasznát vette ugyan nyelvérzékének, hisz az idő nagy részét futással, kúszással, valamint aknaszedési ismeretek elsajátításával múlatta, és amikor már épp arra gondolt, ha még egyszer gázálarcot kell húznia, üvölteni kezd, Magyarországra vezényelték, a Taszáron állomásozó amerikai katonák mellé.

Még ketten voltak rajta kívül magyar származásúak az alakulatban. Ők lettek a Goulash Brothers, a gulyás testvérek, akikről még dalt is költöttek a többi tolmácsok. Tomin a laktanya protokollosztályára került. Ő fordított, ha magas rangú vendégek érkeztek, vagy ha az amerikaiak utaztak a Honvédelmi Minisztériumba, ott volt szoboravatásokon, megbeszéléseken, és kísérte azokat a polgármestereket, akik arra voltak kíváncsiak, milyen az élet Taszáron.

Az élet az SFOR-nál egyébként nem volt unalmas, ami nem csoda, hisz a kantinban hét dollárért árulták a finnek az Absolut vodkát. 2002-ben aztán Tomin megragadta az első kínálkozó alkalmat és Boszniába kérte magát. A katonák Tuzlától észak-keletre, Ugljeviknél állomásoztak, bár ők csak Camp Uglynak, azaz Ocsmány Tábornak hívták szálláshelyüket. Az amerikaiak az oroszokkal közösen járőröztek. Ők egy Humvee-ban ültek, az oroszok egy BTR 80-ban, és úgy viselkedtek, mint egy Kusturica film hősei: lopott üzemanyagot árultak, szabadidejükben pedig a tábor szennyes vizű folyójában horgásztak.

Még valamit csináltak az oroszok, ittak, mint a kefekötő. Az amerikai hadsereg ugyan a zéró tolerancia elvét alkalmazta az alkoholfogyasztásra, ám a szövetségesekkel járőröző egységgel kivételt tettek. Tominék egy kártyát kaptak, amely az esetleges ellenőrzéskor igazolta, hogy ők mintegy a fegyverbarátság szerves részeként isznak az oroszokkal. Nem ivott persze mindenki: a csapat tagjai naponta sorsot húztak, ki rúgjon be a járőrtársakkal, mert azt a tempót, amit azok diktáltak, nem lehetett bírni. Tomin most értette meg azt a mondatot, amit Taszáron mondott neki búcsúzóul az egyik őrmester: remélem, nagy májad van. Egy évig sem bírta. Visszatért Taszárra, ám az ottani laktanyát nemsokára bezárták. Tomin akkor Kazahsztánba ment, a Chevron olajvállalat ottani telepére tolmácsnak. A könnyű pénzkereseten kívül még egy dolog motiválta: le akart szokni a dohányzásról. Talán nem a legjobb ehhez olyan országot választani, ahol egy csomag Marlboro fél dollárba kerül, ám neki sikerült. Nem gyújtott rá, tapasztalatairól pedig könyvet írt, mely napló formában meséli el a nikotinfüggőséggel vívott harcát, amely mögött alkalmi háttérként ott feszül a kazah kőolajmunkások fordulatokban gazdag élete.

Ám túlságosan megszokhatta az egyenruhát, mert nem sokkal később az Irakban állomásozó amerikai csapatokhoz jelentkezett. Ez azért erős volt. Tomin, aki szerette a rendet, a tisztaságot, és Genfnél keletebbre csak ritkán érezte jól magát, a tökéletes káoszba csöppent. Por volt, zaj, az utakon birkák közlekedtek, és szinte lehetetlen volt eligazodni a rengeteg fegyveres között. Tomin először a bagdadi állatkert egyik oldalépületében lakott, majd az amerikai követségnek is szállást adó elnöki palota udvarára költözött egy lakókocsiba. Reggelente Szaddám Huszein medencéjében úszott, ahol a sávokat az amerikaiak madzagra erősített pillepalackokkal jelölték ki.

Tomin a helyi tolmácsok vezetője lett, és hogy ne unatkozzon, szabadidejében németül kezdett tanulni. Tulajdonképpen azt tette, amit mindig és mindenhol, Budapesten, Utrechtben, még abban a borzalmas Hartfordban is: szótározott, a ragozást gyakorolta, és újságcikkeket próbált magának lefordítani. Talán ez a sorsa, jutott eszébe, miközben a német híreket olvasta. Hogy valaki mond egy szót, ő pedig ezt a szót elmondja egy másik nyelven, vadidegen embereket kötve így össze, mint valami híd két távoli partot.

És hiába érezte, mennyire patetikus a hasonlat, azokon a kibírhatatlan bagdadi délutánokon mégis kísértette a gondolat: híd ő, ami nélkül nincs forgalom, nincs élet, nincs semmi.