Nem kisebb igény jellemzi e gyors egymásutánban megjelent könyveket, mint a vers helyének és lehetőségeinek újragondolása az élet, az életként megélt művészet és a személyiség háromszögében. Veszedelmesen nagy szavak ezek, a költő nem is használja őket, hisz nem műkedvelő - bölcsen építkezik.

Rég tapasztalhattunk indulásban ekkora energiát. Minden költői gesztus merő feszültség: Lanczkor eltartja magától, és kíméletlen józansággal vizsgálja a legszemélyesebb dolgokat, ugyanakkor szenvedélyesen, érzéki mohósággal öleli magához távolinak hitt korok tereptárgyait. Bármely messzi táj búvóhely lehet nála, s bármely bensőségesnek gondolt menedék mutatkozhat hidegnek és idegennek. Beszédmódja is hasonló: mintha egy alkatilag fűtött, lázas, sőt indulatos ember szólna fegyelmezetten, szinte kimérten, majd hirtelen frivol öniróniával, ami persze megint az indulatot csempészi vissza a szövegbe - s kezdődhet minden elölről. Artisztikus és banális egymásba játszik, az örök forma igézete és a formátlan hétköznapok esendősége egymásban tükröződik, ezáltal a költőnek mintha nem kéne képeket teremtenie, mert a képek megvannak, léteznek nélküle is, "csak" le kell őket írni. Ez a "mintha" sugallta az új kötetet is, amelynek alcíme - Tizenegy hónap a National Galleryben és a Tate Modernben - egyszerre tárgyszerű és megtévesztő.

Több kiállítás képei. Illetve azok nyomán, szubjektív válogatásban egy képzeletbeli tárlat darabjai, amelyekhez a versek szólnak. Nem róluk: hozzájuk. A németalföldiektől Hermann Nitschig, Caravaggiótól Goyán át Beuysig sorakoznak a megszólított művek alkotói, de ők mellékesek, a nevek akár cserélhetők is, a képek és a szobrok fontosak, amelyek épp úgy "vannak", mint a történeteink, egy virág vagy a szeretőnk öle. Halhatatlanságukat sokszor épp a kiszolgáltatottságuk hangsúlyozza, így vissza-visszatérően találkozunk elpusztult festményekkel (Caravaggio Szent Máté és az angyal című képe Berlin ostromakor égett el), átmentett művekkel (Goya Fekete falfestményeit vászonra vitték, mielőtt a "kifestett" házat lerombolták volna; Pheidiász Folyamisten-szobra akkor kel igazán életre, amikor a Parthenonról sérülten lekerül), és Rachel Whiteread egykori gesztusát is az emlékezet meg egy fotó őrzi (viktoriánus épület-belső, belülről betonnal kitöltött tér - volt). A művészi önkifejezés tehát föltámadások sorozata, és éppen innen, a (költői, festői, zenei) nyelv reinkarnációi felől lesz kitüntetett szerepe, akár a korábbi kötetekben, a biblikus feldolgozásoknak is.

A kulturális motívumoknak éppúgy drámájuk van, mint a képen megjelenő dolgoknak, akár egy ártatlan csendéletben ("Egy ezüsttányér közepén / dühöng a bögre"), akár Goya rettenetes látomásaiban, amelyeket a Kőmíves Kelemenné balladája vagy a Sághegy nevének mágikus említése háziasít. De, ismétlem, ez a lobbanékony jelenlét élet és művészet, emlékezet és tapasztalat minden lehetséges átjárójában mentes a tanult költők fontoskodásaitól, az irodalmias irodalom másodlagosságaitól. Az egyensúlyteremtő erő, amelylyel a költő magához vesz és magából ad, szinte észrevétlenül rajzol ki összetéveszthetetlen személyiséget. Fölülírható tehát a tanulság, miszerint minden mindennel helyettesíthető, hogy Glenn Gouldnak ajándékozhatjuk Van Gogh székét vagy egy korábbi vers szövegét (Egy baleseti jegyzőkönyv margójára) változtatás nélkül illeszthetjük valamelyik Giacometti-szobor alá, mert az, aki mindezt uralja és elszenvedi - pótolhatatlan. Így lehet becses műtárgy(!) a képtár nagy üvegablakában szemlélhető Temze is, két kép között a látogató saját műveként, konceptjeként.

Lanczkor Gábor költészete radikális nyitány. Egy elszemélytelenítő korban már a szkepszis minden tudásával fölfegyverkezve újfajta öntudat és művészetszemlélet jelentkezik, egy új avantgárd sodrásával.

Kalligram, 102 oldal, 1500 forint