Velencéből jelenti kiküldött munkatársunk, Csákvári Géza

Megtudom tőle, hogy Magyarországon nőtt fel, majd tizenkilenc évesen disszidált Kanadába, később pedig az Egyesült Államokban telepedett le, ahol fényképészként és reklám-, klip- és független játékfilmrendezőként futott be. Most, a negyvenes éveiben újra felfedezte a magyar kultúrát, karrierjét itthon (is) szeretné folytatni. Szemmel láthatóan van esélye a sikerre, mert bár a Vacsorát Cannes visszautasította, Velencébe már beválogatták.

A Vacsora gyilkosan ironikus huszonöt perce egy csongrádi falu egyik házában játszódik. A disznóólban hirtelen meghal a családfő, de a család többi tagja ezt nem veszi észre. Pontosabban a nagymama (Koós Olga) igen, de senki sem hallgat rá. A feleség (Molnár Piroska) dühösen elmegy a kocsmába, hogy megkeresse. Időközben a disznók felfalják a halott férfit. S ha hiszik, ha nem, az etűd abszurditása még fokozható: a film alatt folyamatosan megy ugyanis valamelyik rádióadó beszélgetős műsora, így bepillantást kapunk az utóbbi évek magyar belpolitikájába. Visszaköszön az őszödi beszéd, az árpádsávos tüntetések, az ország kettészakadása. Perlmann összekomponálta az abszurdot a még abszurdabbal. A világ meg röhög rajtunk.

De nem Perlmann az egyetlen, aki magyar filmmel szerepel a Lidón. A festőként is ismert Peter Thwaites The Stars Don't Twinkle in Outer Space című alkotása szintén a rövidfilmes mezőnyben szerepel, igaz, angol színekben. Igazi bravúretűd - egy fiú meg egy lány játéka a Fritz Lang-féle sci-fi világban. A narráció angol nyelvű, a két szereplő dialógusai magyarul hallhatók. A végén kiderül, hogy az utópia csupán a képzelet játéka volt. A két gyerek tulajdonképpen egy koncentrációs tábor foglya: amikor azt láttuk, hogy a lány elrepül az űrhajóval, valójában a gázkamrába lépett be. A fiú azonban túléli az álmot és a valóságot is.

További meglepetés, hogy ebben a mezőnyben mutatkozott be rendezőként Natalie Portman. Kamera elé állította Lauren Bacallt és Ben Gazzarát, no és a mikrofont, amely néhányszor belóg a képbe. És mivel három a magyar igazság, azon már nem is érdemes csodálkozni, hogy a dán kisfilm egy részét szintén budapesti helyszíneken vették fel.

Mindeközben a nagyfilmes verseny is zajlik a kellemetlenül meleg és párás Velencében, ám sokak szerint feleslegesen, mert a japán Walt Disney, azaz Hayao Miyazaki Ponyo on the Cliff by the Sea című műve magasan veri az egész mezőnyt. Lenyűgöző munka, csipetnyivel sem gyengébb, mint a Berlinálét megnyerő, majd Oscarral is jutalmazott Chihiro Szellemországban. A cselekményről nem érdemes sokat mesélni, igaz, nem is nagyon lehet - Miyazaki nem forgatókönyv alapján dolgozik. Először figurákat, majd hangulatokat rajzol. Ebből állnak öszsze a jelenetek, majd maga a kész film. Egyetlen ember fantáziája szárnyal, és különleges érzéseket hoz elő még a legridegebb felnőttekből is.

Végezetül pár szó a velencei válogatás abszurd mivoltáról: versenyen kívül mutatták be a másik japán legenda, Mamoru Oshii utópiáját, a The Sky Crawlerst, amely szintén igen mélyre nyúl az emberi lélekben. Csak míg Miyazaki a felhőtlen boldogságot kutatja, Oshiinak a dráma általi megtisztulás a szakterülete. Végül is tökmindegy. A művészet most így is, úgy is japán termék.