Kanadában egy körülmetélés szerencsétlen kimeneteleként egy hét hónapos kisfiúnak véletlenül levágták a nemi szervét. Az orvosok úgy döntöttek, hogy a legjobb az lesz, ha átoperálják nővé, és így kétéves korára nővé változtatták. A "kislány" felnőve azonban nem teljesen tudott azonosulni női nemével. Elutasította a babákat és a női ruhákat, és 14 éves korára már Davidnek hívatta magát. Létezik azonban ellenpélda is: egy másik hasonló baleset során egy hét hónapos kisfiút ugyancsak lánnyá operáltak, és felnőve ugyan kissé fiúsan viselkedett, és biszexuális volt, ám magát egyértelműen nőnek tartotta. Akkor a biológia vagy a nevelés számít inkább?

Az, amit a hétköznapi nyelvben "nem"-ként jelölünk, a pszichológusok szerint valójában három különböző öszszetevőből áll. Az első a szexuális orientáció, vagyis hogy milyen nemű személyekhez vonzódunk. Így lehetünk melegek, hetero- vagy biszexuálisak. A második összetevő a viselkedés típusa: férfiasan vagy nőiesen viselkedünk-e. A két tényező független egymástól, emiatt létezhetnek férfias nők vagy háziasszonyok, macsó vagy éppen nőiesebb viselkedésű férfiak. A harmadik összetevő a nemi identitás magja. Ezt nehéz meghatározni, de alapvetően azt fedi, hogy legbelül férfiaknak vagy nőknek gondoljuk-e magunkat. Ez a három összetevő általában egy irányba mutat, ám ez nem mindig van így. Például egy meleg férfi lehet nagyon is férfias, vagy akár nőies is, miközben sosem fogja azt gondolni magáról, hogy ő nő.

Mi határozza meg a férfiség és nőiség érzését, vagyis az előbbi komponensek közül a harmadikat? Talán a test sugallja ezt: milyen genitálékkal, vagyis nemi szervekkel rendelkezünk. Ez azonban nem valószínű, hiszen az előbb láttuk David esetét, vagy gondolhatunk azokra a személyekre, akik úgy gondolják, hogy egy nőt zártak férfitestbe. Akkor talán máshol kell keresnünk a választ, például az agyban. Az agy belsejében találunk egy hipotalamusznak nevezett kis struktúrát, amelynek egy bizonyos része férfiakban nagyobb, mint nőkben. Ez azonban nem minden, hiszen a férfiak izmai is általában nagyobbak, mint a nőké, mégsem gondoljuk, hogy az izom lenne felelős a férfiség érzéséért. Azonban ez az agyi struktúra transzszexuálisoknál a másik nemre jellemző méretű. (Transzszexuálisok azok a személyek, akik úgy érzik, hogy ők valójában a másik nemhez tartoznak, tehát például olyan nők, akik férfiaknak érzik magukat.) Ilyen nőknél ez a struktúra a férfiakra jellemzően nagyobb méretű. Ezzel közelebb jutottunk kérdésünk megválaszolásához, azonban az még mindig nyitott, hogy mi okozza ennek a struktúrának a különbségeit.

Talán a gének szabályozzák a hipotalamusz méretét. Ez azonban nem valószínű, mert akkor például a fentebb említett transzszexualitás öröklődne, ami viszont nincs így. Akkor talán a hormonok lehetnek felelősek. A magzati korban ért hormonális hatásoknak komoly jelentőségük van, ezért nem ésszerűtlen ez a feltételezés. Vannak azonban arra utaló adatok, hogy a férfiség-nőiség érzése nem nagyon függ a magzati hormonális hatásoktól. Létezik egy olyan probléma, amelyet veleszületett mellékvese-hiperplaziának neveznek, és amely igen ritkán nőknél fordul elő. Ennek a betegségnek az az oka, hogy még a születés előtt a magzatot túlzottan magas férfihormonhatás éri. Ezeknél a nőknél tapasztalható, hogy valamivel fiúsabban viselkednek, és magasabb a homoszexuálisok száma is közöttük, azonban határozottan nőknek érzik magukat. Úgy tűnik tehát, hogy a hormonális tényezőnek a nem érzésének három összetevője közül a nemi identitásra nincs hatása, ám befolyásolja a viselkedést és a szexuális irányultságot. Azt gyaníthatjuk, hogy a nemi identitás magját a nevelés határozza meg - szemben a szexuális irányultsággal és a viselkedéssel.

Ez első hallásra talán furcsának tűnhet, ám valójában nem olyan különös. A nemi identitás már a gyermekkor elején kialakul. Kétéves korukra a gyerekek külön tudják szortírozni nem szerint kisfiúk és kislányok képeit. Nagyjából hatéves korukra azzal is tisztában lesznek, hogy az emberek neme nem változik meg attól, ha valaki a másik nem ruháját viseli.

A nem három összetevője már korai életkorban különválhat. Számon tartanak egy úgynevezett nemiidentitás-betegséget. Ilyen esetben a gyerekek elégedetlenek saját nemükkel, például egy kisfiú nem akart fiú lenni, mivel szerinte azok csúnyák és hitványak. Ezekben az esetekben rendre kiderül, hogy a szülők sugallják a nemváltást, például az anyuka attól való félelmében, hogy a kislányát szexuálisan zaklathatják majd, ezért biztonságosabb fiúnak lenni.

Egyesek szerint már azzal baj van, hogy ilyenkor "helyre akarjuk hozni" a gyerek nemét. Tapasztalni, hogy fiúkat hatszor olyan gyakran visznek kezelésre, mint lányokat, és nem azért, mert ez a probléma fiúknál gyakoribb lenne, hanem azért, mert a szülők jobban kétségbe esnek, ha egy fiú kezd el lányosan öltözködni, mint fordítva.

Mindenesetre még nem teljesen tiszta a kép, hogy pontosan milyen mechanizmusok hogyan felelősek a nem különféle összetevőinek kialakulásában, és továbbra is komoly társadalmi viták várhatók az összetevők nem szokványos kombinációiról.