Azzal talán nem érdemes foglalkoznunk, hogy mennyi teológiai bölcsesség szorult eme hangzatos malasztba; habár még Origenészt is megejtette a sátán megtérésének gondolata. Itt azonban sajnálatos módon nem két lángelme korszakokat átívelő találkozásának lehettem szem- és fültanúja.

Politikai és lelki síkon két nehézség is támad az inkriminált mondattal:

Először is az a fehér-fekete látásmód, amelyet úgy összegezhetnénk, hogy a barátom barátja az én barátom, a barátom ellensége az én ellenségem is. Ezt a valóban alvilági logikát utasítja el magától és követőitől Jézus, amikor így inti tanítványait: "...Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért! Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? ... Nemde a pogányok is ugyanezt teszik?" (Vö.: Mt 5, 44-47.)

Másrészt hiányzik belőle a szemben álló fél személyének, emberi méltóságának a tisztelete, ami a sakkon kívüli játszmákban is végzetes tévedések forrása lehet. Eltekintve attól a nagyon csekély kisebbségtől, akivel valóban lehetetlennek tűnik minden együttműködés, Krisztus tanítványának kötelessége konszenzust keresni a jóakaratú emberekkel. Erről is hallunk az evangéliumokban, amikor az apostolok egy idegen csodatevőnek megtiltják az ördögűzést. A Mester így hűti le önhitt lelkesedésüket: "...aki nincs ellenetek, veletek van". (Mk 9, 38-40.)

Végül szabadjon még emlékeztetnünk a megtérésbe és az Isten irgalmas visszafogadásába vetett hitünkre. A Miatyánk sokat citált sorai: "(úgy) bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk...". Sok kereszt(y)én(y) számára már önmagukban súlyos átkok, melyeket önként esdtek le a saját fejükre; azonban, hogy véletlenül se értsük félre, három verssel később visszautal a mátéi szöveg: "De ha nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem fogja megbocsátani nektek a ti botlásaitokat." (Mt 6, 15.) Az előzőek fényében talán nem is az a tragédia kezdete, hogy vallási közösségeink tagjai és vezetői sorra buknak el kisebb-nagyobb kísértések hatására, hanem az irgalmasság lelkületének kialvása. A szálka és a gerenda optikai problémája... L.: Mt 6, 41-42.

Aki hívő, az jobboldali?

A kérdések sorát így is folytathatnánk, netán kezdhetnénk: Minden zsidó a judaizmus híve? Ha lengyel, akkor katolikus, ha orosz, pravoszláv...? Ilyen időtávolságból a "cuius regio, eius religio" elvének bevetése nem a fegyverszünetnek, hanem inkább egy rosszízű szellemi gettósodásnak lehet a kezdete.

Tagadhatatlan, hogy a keresztény vallást is oly gyakran kísértő fundamentalizmus hatására az új, szokatlan szellemi áramlatokat ösztönből kárhoztatta Krisztus Egyháza. Így vesztette el a felvilágosodás idején az értelmiséget, a liberális gondolkodókat; a múlt század elején a munkásosztályt, és most készül elveszíteni, vagy már el is vesztette a nőket, a homoszexuálisokat (és csak Isten a megmondhatója, hogy még kiket). Ezen a csökönyös elzárkózáson a később sebtében kreált "munkás Szent József"-ünnepek, nyakatekert logikával kiállított védőszentek és látványos rehabilitálások sem tudnak hatékonyan segíteni.

De az egyház malmai még mindig lassan őrölnek. Rossz nyelvek szerint inkább a "majmai őrülnek", nekik felróható módon kis sebességgel. Az, hogy évszázadokon át óvatos duhajként szemléltük a világ folyását, majd a romok felett elhangzott bölcs intésünk és siratóénekünk, inkább a szégyenünkre szolgált. Jézus követőjének vállalnia kell a tévedés kockázatát magában rejtő prófétai felelősséget is a közösség előrejutásának érdekében. Különben a partvonalról bekiabálók tisztében reked, azaz hiteltelenné válik, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. (Vö.: 1 Kor 13, 1.)

A második vatikáni zsinat az egyház és a mai világ viszonyáról szólva világosan kifejti, hogy "az a sajátos küldetés, amelyet egyházának adott Krisztus, nem politikai, gazdasági vagy társadalmi jellegű", mert az az erő, amelyet a társadalomnak adhat, "az életre váltott hitben és szeretetben áll, nem pedig egy pusztán emberi eszközökre támaszkodó hatalom gyakorlásában". (Gaudium et spes, 41.)

Ugyanezen dokumentum 76. fejezete arra inti a hívőket, hogy a földi ügyek terén ismerjék el a véleménykülönbség jogosságát, és tiszteljék azokat a polgártársakat, akik egyénileg vagy csoportosan becsületesen védik eltérő álláspontjukat.

A hívő ember tehát nem szükségszerűen vall konzervatív nézeteket akkor sem, ha történetesen a statisztikai adatok nagyon ebbe az irányba gravitálnak. A keresztény és általában az istenhit: a láthatatlan dolgok felőli szilárd bizonyosság, amelynek megélése, aprópénzre váltása kapcsán nagy játéktér kínálkozik. Politikai téren - talán a szélsőséges nézeteket leszámítva - bármilyen csoportban dolgozhatnak Jézus követői, azonban ha többnyire csak gyűlölködésre, hatalomféltésre és a másik eláztatására futja az erejükből, akkor tanácsos sürgősen utánanézniük annak, hogy kit is követtek valójában.

Aki baloldali vagy liberális, az ateista?

Erre a megfordított kérdésre az előzőekben írtak részben már választ adnak. Azonban itt sem kell pusztán logikai következtetésekre hagyatkoznunk. Tény, hogy vannak mindkét társadalmi szerveződésben hívő emberek; a pártok programjai, belső szabályzatai pedig nem tartalmaznak vallásüldöző kitételeket.

Az egyházi irodalom Assisi Szent Ferencet illette már a "mennyei kommunista" címmel, de Jézus művét is nevezték tiszta, önzés nélküli szocializmusnak.

A liberalizmus a léthez való szabad hozzáállás, Istent pedig más sem jellemzi jobban, mint a kommunikáció szabadsága: a Szentháromság benső életéből kiindulva, a teremtés és a megváltás művén át az üdvözültek (és kárhozottak) beérkezéséig. Mert "minden szabad nekem! Csakhogy nem minden használ". (1 Kor 6, 12.)

A békéltetés szolgálata.

Van az örömhírnek egy első olvasatra nehezen érthető passzusa, amely a témánk körüljárásában segíthet bennünket. Lukácsnál olvashatunk a hamis mammonból való barátokról: "Azt mondom hát nektek: Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy amikor az elmúlik, befogadjanak titeket az örök hajlékokba." (Lk 16, 9.)

Lelkiségi irodalomban a legkülönfélébb találgatások kaptak szárnyra ezzel a rövid mondattal kapcsolatban. Többnyire a birtoklás helyes rendjére, az alamizsna intézményére, ad absurdum a tisztítótűzben szenvedő lelkekkel való jó viszonyra vonatkoztatják.

Egy értelmezéssel nem találkoztam még írott formában. Azzal, hogy a másként gondolkodó, más értékrendet valló embertársakkal is lehetséges az együttműködés; olyan feltétellel, hogy ez a tevékenység minden porcikájában vállalható legyen a lelkiismeretünk, azaz végső soron Isten színe előtt.

Az írás eredeti alcíme ez lett volna: "avagy a kereszténység határai". Gyökössy Bandi bácsitól tanultam azt, hogy kétféle keresztény létezik. Az első, jól körülírható csoport saját maga szereti rendben tartani a mezsgyéit. Ők a határozott homo christianusok. Tudják, mikor és mennyit fognak adni - se többet, se kevesebbet -, hol és mit fognak vacsorázni. Ércoszlopként állnak a viharban. A másik, sajnos vékonyabbik réteg a határtalanoké. A nevük onnan ered, hogy beszélgetés közben nem néznek az órájukra, fizetés közben a tárcájuk mélyére, áldozatvállalás idején pedig nem latolgatják fizikai és pszichés korlátaik érzékenységét.

Már ez a fajta kereszténység is elegendő lenne ahhoz, hogy ne szűkkeblűen válogassuk meg beszélgetőpartnereinket. Különösen akkor, ha a gondolatok gazdag felhozatalában szeretnénk megérlelni saját igazunkat, felfogni és megszívlelni mások jogos kritikáját. Akik újjászülettek Krisztusban, szenvedélyesen keresik a jót minden emberfiában. Hétszer, hetvenszer-hétszer is nekilendülve (Mt 18, 21-22).

Sándor Bertalan
katolikus lelkész