Az új viszonyok között valószínűleg nem folytatódhat a szociáldemokrácia liberalizálódása, melynek zászlóvivője mind ez idáig Tony Blair volt. Havas Péter e tekintetben igen precízen igazította helyre Nagy N. Péter elemzését, sőt mehetett volna tovább is, hiszen az utóbbi egy évben - a vasúttal, adózással és egyéb kérdésekkel összefüggésben - a brit kormány nagy léptekkel távolodott el a "harmadik út" négy-öt évvel ezelőtt bevezetett koncepciójától. Hogy az elmúlt években nem a hagyományos, hanem a liberalizált szociáldemokrácia válságát látjuk, arra Szelényi Iván is rámutatott a Magyar Hírlapban, Nagy N. Péter írásának megjelenésével egy napon. A történetben centrális jelentőségű brit Munkáspárttal kapcsolatban egyébként - szokásához híven - Dessewffy Tibor is egy erősen dezinformáló írást közölt, amelyben egy 1996-os beszédrészlet fényében próbálta értelmezni Tony Blair mai politikáját. Elmulasztotta feltárni azt, hogy a "stakeholder" társadalom koncepciója - amelyet ő valami oknál fogva összemosott a shareholder fogalmával -, a keynesiánus közgazdásztól, Will Huttontól származik, aki akkortájt Blair tanácsadója volt. Az 1997-es győzelem után azonban Blair eltávolodott tőle és az általa képviselt korporatista-kommunitárius elképzelésektől is.

Tony Blair magát modernizátornak nevezi, pedig ő éppen a status quo (privatizált és liberalizált gazdaság + amerikai hegemónia) politikusa. Éppen ezt a fennálló helyzetet vonják kétségbe azok a radikális mozgalmak, amelyekre Szalai Erzsébet és Galló Béla utalt. Az igazi dilemmát azonban e kérdésben nem a brit, hanem a francia, olasz, holland, spanyol vagy ausztrál példák mutatják: vajon nem vezet-e a baloldal tartós defenzívájához és mindenféle progresszív reform megakadályozásához az, ha politikai szakadék keletkezik a középre húzódó szociáldemokraták és a globális reformot szorgalmazó radikálisok között? Nyugaton ez gyakorlati kérdés, nálunk inkább elméleti, hiszen radikális társadalmi mozgalmak csak kezdemények formájában léteznek.

A nyár óta azonban adódott egy harmadik fejlemény is, amely sajátosan nálunk, illetőleg a régióban sarkall szellemi erőfeszítésekre, ez pedig a rendszerváltást lezáró konszolidáció elemi igénye a társadalomban. Ez nem a kialakult állapotokkal való elégedettségből fakad, hanem a további anyagi és kulturális megrázkódtatásoktól, a legalitás mezsgyéjén zajló politikai akcióktól, különféle utópiák elérése érdekében meghozandó újabb áldozatoktól való irtózásból. Az új helyzet tehát a rendszerváltáshoz való új viszonyt jelenti.

Történetfilozófiai értelemben 1989-ben forradalmi fordulat történt Kelet-Közép-Európában (még ha jogi értelemben ilyenről nem is beszélhetünk). A forradalmak azonban nem úgy zajlanak, ahogy azt Ralf Dahrendorf 1989-ben megírta: hat hét a politikai, hat év a gazdasági, hat évtized a kulturális átalakulás. A forradalmak felforgatják a már tarthatatlan viszonyokat, megváltoztatják a társadalmi normákat, és rendszerint radikalizálódnak is. A konszolidáció azonban csak akkor következik be, ha egy idő után létrejön a régi és az új rend keveréke, és ebben meg tudnak egyezni a régi és az új rendszer - még életben maradt - vezetői és a mögöttük álló tömegek. Ilyenkor a forradalmak felfalják gyermekeik közül azokat, akik nem tudnak alkalmazkodni a megváltozott napirendhez.

Mindez azt jelenti, hogy nem lehet a 89-es fekete-fehér szemlélettel közelíteni sem a Kádár-korszakhoz, sem a kilencvenes években létrejött új rendszerhez. Hogy Medgyessy Péter július óta nem teszi ezt, és inkább azt hangsúlyozza, hogy Magyarország a Kádár-korszakban is a hazánk volt, azon nem lehet meglepődni. Észre kell venni azonban azt is, hogy amikor Orbán Viktor a szocializmust bírálta a tavaszi seregszemléi alkalmával, hangsúlyozottan nem az 1989 előtti világ iránt mutatott haragot, hanem az 1994-98 közötti kormányzati gyakorlatot utasította el. Sikerült is növelnie szavazói számát a két forduló között, még ha nem is eléggé. Az idei választások paradoxona tehát az, hogy a szembenálló felek a kemény konfliktusok ellenére végeredményben ugyanazzal kísérleteztek: az új rendszer és a kádári örökség keverékét próbálták előállítani. Nyilván nem ugyanazokat az elemeket emelték ki a két készletből, és a két keverék is más lett, de mindkettő hordozta a konszolidáció lehetőségét.

Tanulság az, hogy a XXI. században értelmetlen dolog a Kádár-rendszer ellen hadakozni; a kritikus feldolgozás és elhatárolódás nem egyenlő a diktatúráról, terrorról és totalitarizmusról szóló handabandázással, és főként nem egyenlő egyes korábbi vezetők meghurcolásával. Az ügynökbotrány hozadékaként a rendszerváltás szerzői jogát egykor magának követelő SZDSZ is megkezdte az új napirendhez való alkalmazkodást. Két kilépő politikusa ugyanakkor értékálló üzeneteket hagyott maga után. Kis Jánosnak igaza volt abban, hogy a balközép koalíció nem működhet morális tőke nélkül. Hack Péter helyesen látta, hogy az SZDSZ mohósága a szocialisták köreiben nagyfokú bizalmatlanságot gerjesztett.

A koalíciós válságot és utójátszmáit feldolgozva a szocialisták körében egyre többen igénylik majd a liberálisokhoz fűződő viszony újrafogalmazását, ennek azonban már csak kis mértékben lesz köze a két párt által birtokolt minisztériumok számához. Ettől függetlenül is sokan érzik úgy, hogy a két párt között sajátos munkamegosztás alakult ki: az MSZP megnyeri a választásokat, az SZDSZ pedig kormányoz. Az SZDSZ viszont az MSZP által érzi magát gyarmatosítva, s erre az ellentmondásra magyarázatot kell keresni. A titok nyitja valószínűleg az, hogy az elmúlt években az MSZP-ben egy inkonzisztens folyamat zajlott: a tudati szinten liberalizálódás, az ösztönök szintjén viszont szociáldemokratizálódás.

Kóczián Péter az Élet és Irodalomban - s készülő könyvében - a szocialisták ellenzékben töltött négy évét baloldali fordulatként jellemzi, kiindulva a párt két nagy platformjának közeledéséből és alkalmi együttműködéséből. Ez a minősítés azonban egy látszólagos és irreleváns folyamatra, a programalkotásra támaszkodik. Az MSZP az elmúlt években a giddensi "harmadik út" jegyében kísérletet tett új ideológiájának kialakítására. Nagy erőket mozgatva építette be - Blairt követve - a neoliberális elveket a szociáldemokrata ideológiába, ám maga a programalkotó tevékenység vált végül érdektelenné és politikailag súlytalanná. Az MSZP műhelyei és azok termékei, amelyek a kulturális élet, az információs társadalom, a gazdaság, a sport vagy az egészségügy fejlesztési lehetőségeit térképezték fel az elmúlt években, még csak közel sem kerültek ahhoz, hogy a kormány politikáját közvetlenül befolyásolják a választások után. Az oktatásügy volt az a terület, ahol a pozícióvesztés nyílt elégedetlenséghez vezetett, ám itt sem fogalmazódott meg a nyilvánosság előtt, hogy mit veszít a magyar társadalom azzal, hogy nem a szociáldemokrata koncepció kapott domináns szerepet. Az MSZP jelenlegi állapotát tekintve úgy tűnhet tehát: a párt csak-csak képes arra, hogy ellenzékben felkészüljön a kormányzásra, de arra igen kevéssé, hogy a hivatalban levő kormányra hatást tudjon gyakorolni.

Baloldali fordulatról beszélni tehát - a száznapos jövedelempolitikai korrekció ellenére is - megtévesztő. Minél magasabb szintet vizsgálunk a politikai baloldal struktúrájában, annál kevésbé tudják az egyének megmondani, hogy miben különböznek ők a liberálisoktól. Úgy tűnik, az MSZP szavazói még határozottan tudják ezt, hiszen nem lehet a véletlen műve, hogy tavasszal a kormányt váltani kívánó tömegek 85 százaléka a szocialistákra szavazott. Az MSZP tagságának is van erről fogalma, a vezetés és a felső vezetők felé haladva azonban egyre homályosabbá válik a kép. A koalíciós kényszer automatikusan transzformálódik a liberális elképzelések felé való sodródássá. Erre lehetőséget ad az is, hogy az MSZP az elmúlt években saját értelmiségi kapcsolatait rendkívüli mértékben meggyengítette, és gyakran a befolyását vesztett, ám annál ingerültebb liberális értelmiség piacaként jelenik meg.

Egy és egynegyed évvel ezelőtt, 2001 májusában az MSZP gyakorlatilag felfüggesztette politikai szervezetként való működését, és kitöltetlen csekket adott miniszterelnök-jelöltjének. És ez nemcsak a kampány lefolytatására volt érvényes, de a miniszterek jelölésére, a koalíciós tárgyalásokra és a kormányzás megkezdésére is. Az így kialakult helyzet ellentmondásait hiba volna pusztán az SZDSZ zsaroló potenciáljára visszavezetni: sokkal inkább az MSZP saját szervezeti és intellektuális viszonyaiban kell keresni a bajok forrását és a kiutat.

A továbblépés az új helyzet értékelésétől függ. Nézetünk szerint az MSZP kiugróan magas nyárvégi népszerűsége nem a liberalizált (blairesített) ideológiának, hanem az ösztönös szociáldemokratizálódásnak szól. A fent említett inkonzisztencia tehát nagy valószínűséggel e program tudatos vállalásával és a pártideológia hozzáigazításával számolható fel. Ez adhat reményt arra, hogy az MSZP-nek nem kell majd osztoznia a válság sújtotta nyugati szocdemek sorsában, ugyanakkor ez nyithat teret a helyüket kereső hazai liberálisoknak is.

Tavasz óta azt látjuk, hogy a marketing területén a szocialisták már hatalmas lépéseket tettek. Ez azonban nem pótolhatja a szellemi megújulást, ami a politika tartalmát is érinti. Mindezt a politikai és a társadalmi ideológia közeledéseként is felfoghatjuk. Krausz Tamás mutat rá írásában, hogy különbséget kell tenni politikai és társadalmi ideológiák között. Társadalmi baloldal akkor is létezhet, ha politikai baloldal nincs, vagy csak csökevényes. Az MSZP választási sikerei mindig azon múltak, hogy megtalálta-e a hangot a társadalmi baloldallal, amely a szocialista ideológia fő elemeit (a munkával szerzett jövedelem elsődlegessége, a kiegyensúlyozott fejlődés igénye, a szabadság és egyenlőség fogalmainak kiterjesztése az anyagi viszonyokra stb.) sajtófórumok és állami támogatás nélkül is tovább éltette a kilencvenes években. Ennek a társadalmi baloldalnak az emancipációja szükséges ahhoz, hogy az MSZP egyrészt a rendszerváltást lezárni, másrészt pedig az Európai Unióba belépni akaró társadalmat, illetőleg saját magát konszolidálni tudja.

Látnivaló, hogy az ügynökbotrány elhárítása és a száznapos jóléti program önmagában még nem alapozza meg a tartós politikai sikereket. Annak kulcsa az új nemzedékkel való kulturális és politikai összhang megteremtése, ami nem sikerülhet az 1989 előtti technokrata étosz és mítosz fenntartásával, és hoszszú távon nem hitelesíthető az 1989 előtt (is) magas beosztásban működő vezetőkkel. A múlt és a jelen kritikus feldolgozása egyaránt szükséges a továbblépéshez. A szocialistáknak a kialakult helyzetből nem visszafelé, hanem előre kell kijutniuk, ami konkrétan a szűk, pragmatikus érvrendszer meghaladását feltételezi. Meg kell fogalmazniuk politikai gyakorlatuk erkölcsi alapjait, mert enélkül baloldali politika nem létezhet a XXI. században sem. Ezt nem lehet másképp kezdeni, mint azoknak a társadalmi igényeknek a megismerésével, amelyek a szocialistákra adott szavazatokban megtestesültek.

Andor László
közgazdász