Meghívásom és hitvallásom szerint keresztény-katolikusként definiálom a vallásomat, végzettségem és a szentségi rendben kapott karizmám szerint pedig örömmel mondhatom magam lelkésznek. Érettségi után több évet töltöttem egyházi gyermekotthonokban értelmi fogyatékosok és mozgássérültek ápolásával. A katolikus hitet - megtért keresztényként - tudatosan választottam. Beléptem az akkor még illegálisan működő kapucinus rendbe, ahol teológiai tanulmányaim végeztével 1995 májusában szenteltek pappá. Szerzetesi életmódomat homoszexualitásom vállalása miatt önként hagytam el. Jelenleg az Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért tagjaként dolgozom a maguk melegségével, a társadalmi és vallási előítéletekkel küszködőkért. Remélem, Veres András nem gondolja komolyan, hogy csak az egyházmegyei, illetve a szerzetesi közösségekben működő papok számítanak "lelkész"-eknek. Nem neveztem ki magam sem plébánosnak vagy házfőnöknek - azaz hivatalban lévő személynek -, sem szerzetesnek vagy valamelyik egyházmegye papjának. Csupán annyit jeleztem, hogy a kézrátétellel kapott kegyelemmel működöm Isten országában. Mégsem írhatom a nevem alá, hogy guru, imám vagy rabbi. Természetesen egyik sem dehonesztál, csak ezek másról szólnak. Arra sem emlékszem, hogy bármikor a katolikus egyház nevében nyilatkoztam volna, erre különben sincs felhatalmazásom. Azonban mint megkeresztelt és felszentelt ember - a püspöki kar hozzájárulása nélkül is -, vállalhatom katolikus meggyőződésemet és lelkész mivoltomat.

"...a homoszexuálisok iránt megértőnek és együttérzőnek kell lennünk" - mondja Veres András Czene Gábornak. Hogyan történhetett meg akkor, hogy közösségünknek A boldogabb családokért című püspökkari körlevelére írt reakciójára több mint egy évig nem érkezett semmilyen válasz, majd egy azzal kapcsolatos konferenciára való meghívásunkat "adminisztratív hibára" hivatkozva visszamondták? Jól tudjuk, hogy a magyar főpapok sem léphetik át a saját árnyékukat. Csak annyit kértünk Önöktől, hogy akkor legalább ne ártsanak, ne szítsák mások agresszióját ellenünk. Amenynyiben "pasztorációt és lelkipásztori gondozást" tart szükségesnek a melegek számára is, miért maradt a Püspöki Konferencia részéről szintén válasz nélkül az a nagyon nehezen - többszöri kérésünkre - átvett levelünk, amelyben egy teológiailag jártas állandó konzultáns kijelölését kértük? Miért talált süket fülekre az a kérésünk, hogy mutassanak be szentmisét az egyháztörténet során elpusztított melegekért, a gyilkosokért és a kollaboráns hallgatókért, illetve mindazokért, akik napjainkban esnek - erkölcsi vagy fizikai - áldozatául az "igazságtalan megkülönböztetésnek"? Makacsul bízom abban, hogy a felsoroltak mélyén nem nagyfokú szeretetlenség, hanem inkább az ismeretlentől való félelem és az ebből fakadó bizonytalanság található. Aki viszont fél, az még nem tökéletes a szeretetben.

Sándor Bertalan
továbbra is katolikus lelkész