Annak idején faluhelyen az étkeknek megvolt a maguk szigorú menetrendje. Elképzelhetetlen lett volna például télen habart savanyú bablevest főzni - akkor a fokhagymás, vastag rántással sűrített, csipetkés, csülkös bableves járta -, ugyanígy senkinek sem jutott eszébe mondjuk aratás idején libát vágni. Erre először szüret után kerülhetett sor - a Márton-napot nem várták meg vele -, amikor a nagymama bütykös ujjaival megtapogatva elég hízottnak ítélte a hetek óta reggel-este áztatott kukoricával tömött jószágot. Özvegyasszony lévén, neki kellett levágnia is - ma már látom, nem kevés hősiesség kellett hozzá -, de a bontás már örömtelibb munka volt: izgalommal lehetett várni, mennyi hús, és főleg mekkora máj lesz belőle.

A kis cserháti faluban szürettől újévig minden vasárnap liba került az asztalra. A legjobb háziasszonyok sem igen törekedtek változatosságra: a hagyományos őszi-téli ünnepi ételsor szinte kötelezően, az unalomig ismétlődött. Cérnametéltes szűrt libalevessel kezdődött - a liba háta, nyaka, aprólékja főtt benne -, aztán a levesben főtt húsokat paradicsomszósszal tálalták, utána került asztalra a sült libacomb és a mellehúsa többnyire köret nélkül, csak kenyérrel és savanyú uborkával. A külön zsírban kisütött máj és a libatöpörtyű inkább reggeli étel volt, bár olykor főtt krumplival vacsorának vagy szombati ebédnek is megfelelt. Egy-egy ambiciózus kezdő, gyerek vagy unoka felvetette olykor, hogy újítani kellene, kipróbálni a luxushangzású töltött libanyakat vagy a más tájakon szintúgy tradicionális ludaskását, de mert nagy úr a szokás, ezekkel csak jóval később, saját konyhánkban próbálkozhattunk. Az is igaz, hogy az akkor meg-megunt ízeket már régóta hiába keressük, a gonddal hizlalt liba, az öreg sparhelt kellett hozzá. A piacon vett alapanyagból a lakótelepi gáztűzhelyen valahogy nem a régi többé.

Márton-napi lúdhoz, vasárnapi nosztalgiaebédhez valót bőven találhatunk a csarnokokban. Az újpesti piacon például a baromfiárusok többsége tart libahúst is, bár a csirke- és a pulykahúsból láthatóan nagyságrendekkel több fogy. A libamáj persze a legdrágább: a hizlalt liba máját 3900-4800 forintért, a nem hízott pecsenyemájat 980 forintért adják kilónként. Egész libát kilónként 747-1200 forint közötti áron vehetünk. Felbontva, változatos ételek készítésére alkalmas nyersanyagok között válogathatunk. A combot 1280-1450 forintért, a mellehúsát 1680-ért adják, az aprólékért 299-448 forintot kell fizetni, a levesnek vagy pörköltnek kiváló zúzát 880 forintért kínálják. A legolcsóbb libahús a - ludaskásába szintén jól felhasználható - szárnytő 398-ért és a far-hát 248 forintért. Négyszáz forintos áron bőrös vagy tiszta hájat is vehet, aki nem fél a zsírszagtól, és nem sajnálja a fáradságot otthon kisütni. Finom libazsír és töpörtyű készülhet belőle, amit friss kenyérrel akár vendégváró különlegességként kínálhatunk - legfeljebb némi lilahagyma vagy ecetes almapaprika kívánkozik mellé. Az óvatosabbak a készen kapható friss töpörtyűt is választhatják: ennek ára kilónként 648 forint.