Kultuszápoló könyv ez: a valaha létezett, aztán elhalt, ma pedig újjáéledni látszó Krúdy-kultusz tisztességes-alapos darabja. A Krúdy-szövegek áhítatos olvasásának törekvése meg a Krúdy-helyek rajongó számbavételének kísérlete olvasható ki belőle. "Szövegek" és "helyek" itt nem különülnek el egymástól: kölcsönösen egymásra vonatkoztatva nyernek értelmet. Nincs "élet" az egyik és "irodalom" a másik oldalon: az élet közvetlenül irodalommá válik, az irodalom meg közvetlenül az élettel azonosul. Budapest utcái és terei, egykori és mai épületei szent helyekké alakulnak, mert a (Krúdy-) szövegek megszentelték őket.

"Kislexikonformába öntött útikalauz", mondják saját művükről a szerzők. Szócikkei, magyarázzák, kétféle sétát is kínálnak az olvasónak: Budapest utcáinak és Krúdy műveinek rengetegében egyaránt el lehet indulni az alapján. A Budapest utcáin sétálónak irodalmi útikalauzt adnak: a Krúdy által fölkeresett és megörökített helyeket segítenek megtalálni. A Krúdy-művek rengetegében útjára indulónak kislexikonnal szolgálnak: a regényeknek és elbeszéléseknek a városra vonatkozó utalásaiban igyekeznek eligazítani.

A kiváló mű- és városismeret birtokában, rokonszenves ügybuzgalommal megírt kötet első címszava az Abbázia kávéházat, utolsó címszava pedig Zuglót tárgyalja. Terjedelemben a néhány sorostól a többoldalasig terjedő címszavak sorra vesznek mindent, amihez Krúdynak köze van: minden városrészt, utcát, teret, házat, szórakozóhelyet - vendéglőt és kávéházat, kocsmát és cukrászdát, szállodát és nyilvánosházat -, ahol csak megfordult, és amit csak megírt. Sokfelé megfordult, és - nem a "szövegirodalom", hanem a "valóságirodalom" szerzője lévén - sok mindent megírt. Mint az előszó elmeséli, a millennium évétől haláláig a város lakója volt: lakott a Józsefvárosban, a Terézváros és az Erzsébetváros határán, a Margit-szigeten, Óbudán, élt albérletben, hotelben és - állítólag hosszabb ideig is - kuplerájban, közben pedig a Vártól a Tabánig és Zugligettől Budafokig bebarangolta az egész várost. A kötet szerzői mindennek utánajárnak és mindent számba vesznek: szócikkeikben előbb az adott hely megjelölését közlik, majd rövid ismertetést adnak, illetve az író műveiből vett idézeteket hoznak róla. A szűk értelemben vett helyek mellett önálló szócikket kapnak a közlekedési eszközök, a fontosabb intézmények, az asztaltársaságok, a sajtóorgánumok és a pesti nyelv is.

Mint az efféle műveket általában, a Budapesti Krúdy-kalauzt sem egyvégtében kell olvasni: lapozgatni kell inkább. Lapozgatás közben sok minden eszébe fog jutni a figyelmes olvasónak: említsünk meg csupán két dolgot ezek közül. Az egyik a "szövegirodalom" és a "valóságirodalom" szembeállításának viszonylagossága. Krúdyt, ugye, föntebb mi is - a "szövegirodalommal" szemben - a "valóságirodalom" képviselőjeként emlegettük. Krúdy saját tapasztalatait és élményeit írja bele regényeibe és elbeszéléseibe, a Krúdy-művek így referenciális jellegűek: Krúdy valóságára vonatkoznak. A kalauz írói ezért csak néhány szócikk címe után kényszerülnek kérdőjelet írni - amikor nem ismerik a pontos helyet -, és még kevesebb cím után kényszerülnek két kérdőjelet alkalmazni - jelezvén, hogy a Krúdy említette hely létezésében sem lehetnek bizonyosak. Amit azonban lexikonukba foglalnak, mégsem valamiféle szikár helynévmutató. Munkájuk közvetlenül irodalmi élményeket idéz föl: a Krúdy-olvasók számára az "Arabs Szürke" nem egyszerűen az Üllői út 81. helyén álló egykori kocsma, ahogy az "Aranykéz utca" sem a Belváros egyik utcája csupán. A másik, ami elgondolkoztatja az olvasót, az Krúdy Budapestjének életvilága. A Krúdy-művekből tulajdonképpen egy egész évszázad - a reformkortól a két világháború közötti évekig terjedő időszak - Pest-Budájának és Budapestjének képe fölvillan: a legrészletesebb és a legéletszerűbb rajzot azonban a XIX. század utolsó és a XX. század első két évtizedéről kapunk belőlük. A "boldog békeidők" Budapestjének képe ez: egy tempósan nyugodt és ismerősen patriarchális, ugyanakkor fáradtan dekadens és finoman romlott városé. Azé a városé, amit nem a vörösök, hanem a fehérek neveznek majd idegennek. Krúdy Budapestjét nem a kommunisták verik szét: már az ellenforradalmi kurzus, az egyik oldalon Szabó Dezsőtől, a másik oldalon Szekfű Gyulától sürgetett "kulturális rekonstrukciója" igyekszik megsemmisíteni.

Az irodalomtanár-újságíró szerző házaspár szeretetteljesen konzervatív munkát tett elénk. Ha a terminus nem veszítette volna még el a jelentését, kötetüket valódi polgári teljesítményként köszönthetnénk. (Helikon, 311 oldal, 4500 forint)