/p>

A fenti vészforgatókönyv szerencsére inkább egy katasztrófafilmre hasonlít, és nem a valóságra. De kérdés, meddig marad a biológiai fegyverek szelleme a palackban: a 2001-es amerikai lépfenefertőzés már némi ízelítőt adott abból, hogy valójában mire képes ez a fegyverfajta. A féltucatnyi halálos áldozatot követelő, a társadalmat - főként a New York-i és washingtoni terrorakciók után - ismét sokkoló támadások elkövetője (elkövetői) a mai napig ismeretlen(ek). A támadás bárhol és bármikor megismétlődhet: katonai erővel nem lehet megakadályozni, de diplomáciai-nemzetközi jogi eszközökkel talán előre jelezhető, és megfelelő felkészültséggel a károk minimalizálhatók.

- A biológiai fegyverek a legpusztítóbb fegyverfajták közé tartoznak - mondta lapunknak Tóth Tibor nagykövet, a biológiai fegyverek tilalmáról, illetve a szerződés végrehajtásáról rendezett genfi konferencia elnöke. - Ugyanakkora pusztítást okozhatnak, mint egy nukleáris támadás, de miközben egy atombombához több száz fős stábra, dollármilliárdos költségvetésre és évekre van szükség, addig egy biológiai fegyvert pár hozzáértő akár néhány hét alatt, pár százezer dolláros ráfordítással elő tud állítani. Ráadásul nagyon könnyen álcázható: bár másutt sem könnyű meghúzni a határvonalat a békés és a katonai célú gyártás között, azért némi időbe telik, amíg egy békés célú nukleáris programot átállítanak hasadóanyagok dúsítására vagy egy műtrágyagyárat ideggázok előállítására. A biofegyvereknél ez csupán egy gyors döntés kérdése.

Ehhez képest szinte meglepő, hogy biológiai fegyverek bevetésére eddig viszonylag ritkán került sor. Kísérletek persze voltak: a néhány éve a tokiói metrón szarin ideggázzal gyilkoló japán szekta korábban legalább egy tucatszor próbálkozott különféle biológiai fegyverek - például lépfene - bevetésével Tokió belvárosában. Sőt, az afrikai járványok idején állítólag ebola-kórokozókra is "vadásztak" - szerencsére sikertelenül.

- Ha a szellem kiszabadul a palackból, akkor nagyon nehéz visszaszorítani - hangoztatja a magyar biztonságpolitikai szakértő. - Az Egyesült Államok a kilencvenes évek közepe óta számított rá, hogy előbb-utóbb valamilyen biológiai terrortámadás éri a lakosságot. Dollármilliárdokat költött a felkészülésre, mégis, egy olyan - viszonylag kis - incidens, mint a lépfenepánik is komoly gondokat okozott. Nem volt elég antibiotikum, viták dúltak arról, hogy kik kapjanak a rendelkezésre álló gyógyszerből, illetve oltóanyagból. Fennakadások voltak a gazdasági életben, és veszélybe kerültek a politikai intézmények is: átmenetileg bezárták a kongresszust és a legfelső bíróságot. Nyilván ez az eset is hozzájárult ahhoz, hogy az amerikaiak 2001 szeptembere-októbere óta még komolyabban odafigyeltek a biológiai fegyverek veszélyére.

Mindez egy hosszabb történet utolsó fejezete: a biológiai fegyverek tilalmáról még 1972-ben kötöttek nemzetközi egyezményt, amihez a legtöbb ENSZ-tagállam - köztük Magyarország is - néhány éven belül csatlakozott. A megállapodásból azonban kimaradt az ellenőrzés, illetve a betartatás kérdése, holott később világossá vált: több, a megállapodáshoz csatlakozott állam - köztük például Irak - "sutyiban" tovább folytatta a kísérleteket. Ezért a kilencvenes évek elejétől ismét előtérbe került a biológiai fegyverek tilalmának betartatása, s ekkor került a szerződés végrehajtásról rendezett konferenciák élére Tóth Tibor, a genfi magyar ENSZ-misszió akkori vezetője. A tárgyalások 2001-ben megfeneklettek, és a konferenciát - főként az Egyesült Államok ellenkezése miatt - fel kellett függeszteni. Az amerikaiak attól tartottak, hogy egy átfogó nemzetközi ellenőrzési mechanizmus kémkedésre is módot adhat az ipari és katonai létesítményekben. A lépfenefertőzések után azonban saját, alternatív javaslattal álltak elő: bár az átfogó végrehajtási szabályozás helyett csak bizonyos területekre koncentráltak, de ezzel lehetővé tették, hogy mégis történjen előrelépés az ügyben.

Tavaly novemberben Tóth Tibor nagykövet egy ötpontos, kompromisszumos javaslatot terjesztett a konferencia elé, amit a résztvevők végül elfogadtak. - Nem állítom, hogy nemzetközi egyezményekkel meg lehetne akadályozni egy ilyen terrortámadást, de a veszély csökkenthető, jobban előre jelezhető - mondja a diplomata. - A nemzetközi együttműködés olyan, mint egy radar: jelzi, ha valami nincs rendjén. Ilyenkor időben meg lehet tenni az előkészületeket, beszerezni az oltóanyagot, megszervezni a nemzetközi segítséget vagy ellenrendszabályokat léptetni életbe. Az ellenőrzési mechanizmus kérdését félretettük, de sikerült kimozdítani a tárgyalásokat a holtpontról.

Az erőfeszítések az elkövetkező három évben öt konkrét területre koncentrálnak: első lépésként a nemzeti végrehajtási rendszabályokat próbálják összehangolni, esetenként szigorítani. Ennek az a célja, hogy megakadályozzák a biológiai fegyverként bevethető anyagok illetéktelen kezekbe kerülését. Bár a legtöbben hajlamosak azt feltételezni, hogy egy ilyen támadás csak "haramiaállamokból" indulhat ki, a baktériumokhoz vagy vírusokhoz valójában a fejlett országokban is könynyedén hozzá lehet jutni. Egyes feltételezések szerint az amerikai lépfenebacilus egy legitim biológiai kutatásokat végző központból is kikerülhetett. A hazai létesítményeknek - kutatóintézeteknek és gyártóhelyeknek - a szigorú biztonsági rendszabályok mellett arra is ügyelniük kell, hogy veszélyes alapanyagok ne jussanak olyan országokba, amelyek nem írták alá a biofegyverek tilalmáról szóló konvenciót vagy feltételezhető, hogy nemcsak békés célokra fogják azt használni.

De nem árt felkészülni a legrosszabb eshetőségre: a gyors felismerés és reagálás életek százait mentheti meg. A tervek között egy gyors reagálású készenléti erő létrehozása is szerepel, amelynek tagjai megfelelő oltásokkal ellátva, diagnosztikai berendezésekkel és gyógyszerekkel felszerelve azonnal utazhatnának a világ bármely tájára. A csapatot "természetes" járványoknál is be lehetne vetni, amelyekre amúgy sokkal nagyobb az esély, mint egy biológia terrortámadásra: kevésbé köztudott, de 1918-ban 30-40 millióan haltak meg világszerte a spanyolnátha következtében - ez a kétszerese az első világháború áldozatainak. A nemzetközi összefogásra és a gyorsreagálású alakulatra ezekben az esetekben is szükség lehet: célszerű a betegségeket a helyszínen megfékezni, hiszen a határok nem fogják útját állni. Tóth Tibor nem titkolja: reményei szerint ebben a különítményben magyar egészségügyi szakemberek is komoly feladatokat kaphatnának.

Végezetül pedig igyekeznek kidolgozni egy tudósoknak szóló magatartási kódexet: ausztrál kutatóknak tavaly tavasszal komoly fejtörést okozott, hogy mit tegyenek, amikor véletlenül létrehoztak egy pusztító egérhimlővírust. Hozzák-e nyilvánosságra a felfedezést, vállalva, hogy ezzel esetleg ötleteket adnak a potenciális terroristáknak vagy inkább hallgassanak róla. Ekkor azonban könynyen meggyanúsíthatják őket azzal, hogy ők maguk sántikálnak rosszban.

A biotechnika rohamos fejlődése számos ehhez hasonló, váratlan felfedezést produkálhat: mint Tóth Tibor hangsúlyozza, a gyógyszeripar termelése évente közel tíz százalékkal növekszik, gombamód szaporodnak az új, rugalmas kutatócégek, ahol a potenciálisan áldásos vírustervezés és a különféle genetikai manipulációk veszélyek újabb tárházát nyitják meg. A fejlődésnek nem lehet gátat szabni, de a növekvő biztonsági kockázatokra mindenképpen oda kell figyelni. Ehhez adna némi útmutatást a magatartási kódex.

Ami Magyarországot illeti, nekünk - vagyis az itteni gyógyszergyáraknak és kutatóközpontoknak is - is célszerű lenne újragondolni a biztonsági szabályokat, és erre a most elfogadott ötpontos terv jó alkalom. Hogy mekkora esélyei vannak annak, hogy valóban bekövetkezik egy nagyobb biológiai terrortámadás? Tóth szerint, ha egy ország demonstrálni tudja, hogy felkészült egy ilyen támadás elhárítására, akkor kevésbé tűnik vonzó terepnek a bioterroristáknak. - Morálisan és nemzetközi jogilag azonban semmiképpen sem fogadható el, hogy egy állam, valamilyen vallási szekta, esetleg terrorcsoport fertőző betegségeket használjon fegyverként, tehát ez ellen a diplomáciának minden erővel küzdenie kell - mondja a nagykövet. Mindazonáltal elismeri: a biofegyverek őseit már a barbárabb korok is ismerték. A tatárok például himlős tetemeket dobáltak be az ostromlott várakba, Amerikában pedig az indiánok ellen vetettek be nemegyszer fertőző pokrócokat. Békés körülmények között azonban a civil lakosságot nem fenyegette veszély. A helyzet mostanra megváltozott: a háborúkat már nem(csak) államok vívják államok ellen, látható eszközökkel. Megjelent a láthatatlan ellenség, láthatatlan fegyverekkel.