Leonard Cohen Népszabadság - Kocsis Zoltán Az a szerencsénk, hogy költők csak ritkán énekelnek. S akkor sem nagy csinnadratta közepette, nem két órás késéssel, nem sztárallűrökkel öltöztetve, véget nem érő kamionsorral, embertelen színpaddal. A költők életében minden az emberhez igazodik. A lépték és a mérték is. Laza, mint egy kamasz, és bölcs, mint egy törzsfőnök. Egy felesleges mozdulata sincs.
Talán ha Cseh Tamást összegyúrom Petri Györggyel, megszórom csipetnyi Zoránnal, megáldom az angol nyelv ismeretével, akkor tartanánk Cohennél. A költőnél, a vendégeket már arcról ismerő bárzenésznél, a magamutogatást mellőző gondolkodónál, akinek hangja évről évre érettebb, és a szövegekből, fene tudja hogyan, talán ahogy a jó mustból, egyre jobbféle bor forrja ki magát. Ravaszabb, bizsergetőbb, egyre nagyobb csendet kérő. És még ő köszöni meg nekünk, hogy hosszú évek során életben tartottuk a dalait.
Nincs is mit kiemelni a majd háromórás folyamból, a három és fél ráadásból. Már a Dance Me To The End Of Love-nál megfogta a közönséget, pedig hol volt még akkor a kesernyés Everybody Knows, az örökké trubadúros, karcos és szívmelengető I'm Your Man, amelyet minden férfi lejátszott már egyszer a kedvesének, vagy a So Long, Marianne, amit nem is lehet száraz szemmel hallgatni.
És persze képek. Ahogy letérdel a kontroll hangfalak elé, hogy szinte csak magának énekel, ahogy behunyt szemmel mélyed el a sorokban, mert azok már jóval nagyobb hatalommal bírnak, mint amivel eredetileg felruházta őket. Ahogy levetett kalappal és fejet hajtva köszöni meg a zenésztársaknak az estét, ahogy kamaszosan, ugrálva hagyja el a színpadot, és az alázat, alázat, alázat, amely minden mozdulatából árad. Meg az öröm, hogy zenélni jó, nem félszemmel a menedzsert és az eladási listákat lesve, nem ki- hanem összekacsintva a közönséggel, és még 74 évesen, élő legendakánt is úgy köszönni meg a tapsot, mintha legalábbis első telt házas fellépése lenne a mostani.
Nincs is kit kiemelni. A barcelónai Javier Mas úgy pengette 12 húros gitárját, hogy még az is tapsolt, aki lélekben még a Madonna koncert dübörgését hallotta a fülében, vagy a Webb testvérek éteri hangja, ahogy a második ráadásban eldúdolják a If It Be Your Will-t, miután Cohen elszavalta, vagy Sharon Robinson, ahogy mosolyogva és lemondóan végigbandukol a Boogie Streeten. És hogy még a Closing Time után sincs vége, és megismerhetjük a hangmérnöktől a buszsofőrig mindenkit. Az egész stábot. A családot.
Mert igenis van még a zenének becsülete, a gondolatnak tere, ha hitelesen vezetik elő, és igen, a csönd is a produkció része. Az, amit hazafelé cipel az ember, kikeredve és vigyorogva, mert belülről fűti valami, amit még Cohen sem tudna megfogalmazni.
Szerény költő önmagát biztos nem dicséri. Az maradna nekünk, dicstelen követőknek. Meg a legnagyobbaknak kijáró, kételyektől mentes tisztelet. Ugyanis nincs vita: az év koncertje volt, akármennyi is van még szilveszterig.
|
belépés |
segítség |
alkalmazások |
RSS |
előfizetés |
akciók
Nol.hu |
NolBlog |
NolTV |
Hírmátrix |
Jobmátrix |
NolRandi
Címlap |
Belföld |
Külföld |
Gazdaság |
Kultúra |
Vélemény |
Sport |
Tud/Tech |
Noller |
Mozaik |
A Lap 
NolTwitter |
A gyülekezési szabadság és a jogvédők
Grízes tészta