A blues konzervál

Fotó - T. Balogh László

Persze, most lehet eltartott kisujjal fanyalogni, de az alapötlet akkor sem rossz. Ahogy Gerendai Károly még péntek délután összefoglalja: szerettek volna egy fesztivált a többi fesztiválozó szüleinek. Azoknak, akik kikoptak a Szigetről, nem mennek le a VOLT-ra és már semmit sem mond nekik a Balaton Sound. Azoknak, akik egykor ott voltak a mindent elindító Sziget alapításánál, de már nem tudnak mit kezdeni a túl nagyra nőtt teremtménnyel.

Elméletileg harminc és negyven közé lőtték be a StarGarden célközönségét, de az már pénteken kiderült, hogy a belépő mellé bizony kötelező kellék az őszülő halánték. A negyven plusz özönlik tehát visszafogottan, az egykori rockernemzedék, a babos kendős, a feketebárányos, akiknek kulináris élvezetekkel is kedveskednek a mindentudó szervezők, hiszen az öreg rocker szívéhez a hasán keresztül vezet az út. Így aztán van pálinka- és borfesztivál, mérhetetlen mennyiségű kolbász és csülök, és nem ritka, hogy valaki borospohárral a kezében álldogál a színpad előtti tömegben, ami kábé olyan, mintha királylány jelmezben motorozna.

Ami viszont kiderült: a jó értelemben vett nosztalgiánál aligha van nagyobb szervező erő. Ötvenesek, hatvanasok, egész családok élték át újra a zűrös éveket, amire már csak így utólag és zenével jó emlékezni. Egy nonkonformista, rockba, beatbe mártott nemzedék énekelte újra a lázadás egykori himnuszait (ma már: megélhetést érő slágereit). És az sem mindennapi látvány, amikor még a régi mozdulatokkal próbálnak csápolni, táncolni, ugrálni az ősök.

Családias hangulat - Takács Tamás a nézőtéren
Fotó - T. Balogh László Mert ezért volt erre néhány jó alkalom. A péntek esti Deep Purple és a hűvös, de mégsem esős időjárás majdhogynem megtölti a nagyszínpad előtti teret. Jó néhányan kintről, a kerítés mögül élvezik a rocknagypapákat, ami nem meglepő, hiszen még a Stefánia úti benzinkútnál is tisztán hallani, ahogy a John Lord helyére érkezett Don Airey rákönyököl a Hammond orgonára. De hiába a tökéletesen elővezetett Fireball vagy a most is őrjöngően jó Smoke On The Water, mert Ian Gillenék már inkább udva­rias öreguraknak tűnnek a legangolabb angol klubban, ahová még beengedik a torzítós gitárt. Persze, a Deep most is hangos volt, zúzott a kiváló új szólógitáros, Steve Morse is, de az idő attól még eltelt.

És bizony eltelt az Omega, a Bikini, a Skorpió, a Tátrai Band és a Karthago fölött is, mert persze várja az utolsó taktusig is ismert dalokat az ember, hogy aztán kicsit együtt unja velük. Mert papíron vagy a képernyő előtt ülve igencsak jól hangozhatott, hogy Legendák Fesztiválja, és jó a családias hangulat is (Bergendy, Takács Tamás is elvegyült kislányával a tömegben), csakhogy néha ez sem elég. Főként akkor érződik mindez, amikor szombat éjjel megérkezik Ákos, a junior legenda, ahogy önmagát nevezte, és olyan rockoncertet nyom az átfazonírozott dalokból, hogy úgy érezzük, mégsem süllyed el első útján a StarGarden.

Estére végre kimenőt kapott a jéghegy. Mindezt a megfelelő körítéssel, ami egy mai zenekarnál már alapfelszerelés: LED-fallal, vetítéssel, friss fényekkel, tempósan. És ami talán a legfontosabb: rengeteg öniróniával. Ha kell, hanyagul konferálva, ha kell Lady Gaga Bad Romance-ét csempészve a dalok közé, de száz százalékig profin, mert ő már tudja: ettől, és nem az állandó önismétléstől lesz kékebb a nők szeme. De nem volt ciki a valahogy most is frissnek tűnő KFT (talán mert egy pillanatig sem vették magukat komolyan az elmúlt húszvalahány év alatt) és az Eric Burdonnel felálló Animals sem, de hát tudjuk: a jó bluesnál még a formalin sem konzervál jobban.

Tizenkettő-, tizenötezren lehettek, von hevenyészett leltárt Gerendai a kétnapos részvételről, ami kevesebb, mint amit vártak, de hát türelem kell az ilyesmihez. Idő, amíg a fesztivál megtalálja a maga közönségét. Mert bizony szombaton csak lézengtek a résztvevők a fabódék között. És hát Jungle Boggie ide, Celebration oda, a szombati sztárzenekar, a Kool and the Gang alig vonzott valakit az első nyárinak tűnő napon. A funky itthon még messze nem annyira hívó szó, legyen bármennyire is frenetikus (nem volt az). Egy azonban biztos: fesztivál lesz jövőre is. És bizony néha be kell érnünk ennyivel.

Kapcsolódó cikkek: 'Ebugatta' Erzsébetvárosi Napok | Alakulóban a kultúra belvárosa, a Palotanegyed | Elindult az idei POSZT | Itt vagyunk! | Hajóval a fesztiválra