A hakni világszínvonala nem Szíj Melindánál és Kökény Attilánál, hanem itt kezdődik. És ér is véget

Népszabadság - Reviczky Zsolt

Azt persze tudhattuk jó előre, hogy a vasárnap este nem az éteri finomságokról, hanem az extremitásokról szól majd, és ezt már az előzenekarként fellépő Semi Precious Weapons is kiválóan bizonyítja. A frontember, Justin Tranter kinézetére nem pazarolnék sok szót, legyen elég annyi, hogy Boy George
és Andy Warhol kereszteződéseként jött létre, és bármikor megríkatna egy katolikus lánygimnáziumot. Amit játszanak az koszos garázsrock megannyi pózzal és beszólással, legnagyobb sikerüket mégis akkor érik el, amikor Tranter feleleveníti Gaga és a banda közötti kapcsolat megannyi elemét (jó sok van belőle, szerepeltek a díva klipjében és Gaga időnként beugrik énekelni hozzájuk), azt az időt, amikor még csak 12 ember jött el a hölgy egy ősrégi klubkoncertjére. Majd ütemesen gagázunk, énekeljük a banda névadó slágerét, benne a tételmondattal, amelyet pólón is kioszt egy rajongónak. Ezt, sajnos, szó szerint nem tudom visszaadni, mert nincs nagy barátságban a nyomdafestékkel, körülírva pedig nem ér semmit. A lényeg, hogy a Pocsolyába léptem csak amolyan lírai áthallás ehhez képest. (S ekkor már azon sem csodálkozom, amikor az előttem ülő anyuka megveszi magának odakint a pólót, majd a barátnőjével megpróbálják megfejteni az üzenetét. Az f-fel kezdődő szót azért nekik sem kell lefordítani.)

Vannak lírai betétek is, amikor a zongorához ül egy tűzcsóva kíséretében
Népszabadság - Reviczky Zsolt A Sticky With Champagne után levonul a banda, leereszkedik a függöny, sőt két függöny, egy félköríves színházi és egy fehér. Erre vetítenek majd az átállások, színpadváltások és pihenők között. Merthogy Gaga és csapata tényleg érti a dolgát: egy perc megállás sincs a színpadon, valami vagy valaki mindig mozog, és a színpad is változik az utcaképtől a metrókocsin át a Central Parkig, mindent átitatva némi horroros fílinggel és művérrel. Merthogy a Szörnyek bálján volnánk, ahol mindenki, a rajongók is, a fellépők is, a felfújt latexfigurák is szörnyek, begörbített karommal. Szóval mindent, de tényleg mindent kitaláltak. Azt is, hogy műholdas kapcsolással Budapestről, a színpadról bejelentkezve veszi át az MTV Europe díjait (Legjobb női előadó, Legjobb pop előadó, Legjobb dal), és azt is, hogy közvetlenül csacsog magáról, a sikerbe vetett hitéről, az iskolai élményekről, és többször bizonyítja, hogy valóban ő énekel és nem CD-ről jön a hang. Kell is a bizonyíték, mert embertelen munkát végez, táncol, ugrál, öltözik, s közben nem csuklik el a hangja, nem vét, nem esik ki a ritmusból, így aztán, ha teheti, beleszövi Budapestet a szövegekbe. S miközben nincs semmi új az elemekben: a revüket idéző forgatagban, a Michael Jackson Thrillerét felelevenítő látványban, az Iron Maident utánzó szörnyekben, az összhatás mégis egyedi lesz. Gagás. Talán attól is, hogy néha csodálkozom, hogyan is tud megmozdulni azokban az idétlen ruhakölteményekben.

Szóval, tényleg tud valamit. A Dance in the Darktól az abszolút megaslágerig, a Bad Romance-ig rabul ejti a célcsoportját. Még akkor is, ha vannak unalmasabb részek és lírai betétek is, amikor a zongoránál adja elő a Speechless-t és legújabb dalát, a You and I-t, tornádónak öltözött tűzcsóva kíséretében. A vége pedig tényleg fergeteges, jönnek a rádiók által rongyosra játszott dalok, az Alejandro és a Poker Face. És a közönség tombol, nyoma sincs a magyaros fanyalgásnak. És még azt se mondhatom, hogy ha levakarunk erről a nőről minden látványt, minden show-elemet, akkor nem maradna semmi. Mert akkor is ott állna egy zeneszerző, nem túl bonyolult, mégis hatásos dalokkal, egy énekesnő, nem túl nagy, mégis elegendő hanggal. És megoldaná egy szál zongorával is, legfeljebb félház előtt. Egy ugyanis biztos: nem kellene szégyenkeznie a Mega- és semmilyen sztárban.

Mert ha másra nem, arra kiváló volt az este, hogy belássuk: Friderikusz Sándornak nincs igaza, amikor hétről hétre elalél a gyönyörűségtől. A hakni világszínvonala nem Szíj Melindánál és Kökény Attilánál, hanem itt kezdődik. És ér is véget.

Kapcsolódó cikkek: Ozzy Osbourne: Micimackó a színpadon | Diszkrét zsúr | Nagyon emberi, nagyon normális | Legendák tábortűznél | A nap kritikája: (Végső): A dzsessz nomádjai