A kistermelő portékája ízesebb

Fotó: Takács Mária

Egy Nyíregyháza melletti faluban, Oroson nőttem föl. Itt nem volt ház föld nélkül: legalábbis veteményesek voltak mindenütt - nálunk is. Élelmiszert csak nagyritkán vásároltunk, többnyire bartelleztek a családok.

Megtermett a ház körül a gyümölcs, zöldségfélék. Disznót mindenki tartott a háznál, télen vágták, a sonkája kitartott a következő vágásig. Tyúk mindenütt kapirgál most is - nincs vele sok gond. És mindenki termelte a magáét: nekünk almáskertünk volt meg kukorica, ezeket cserélgettük krumplira, paradicsomra.

Mikor Pestre kerültem egyetemre, nem a város döbbentett meg, hanem az, hogy itt nincs mit enni. Várost láttam eleget, már óvodába is Nyíregyházára jártam, de sohase ettem még bolti karalábét, szupermarketes paradicsomot. Ezek a furcsa, viaszos csillogású szörnyek mind egyformák voltak, erőtlenek és ízetlenek. Mintha fröccsöntve gyártották volna őket. (Nagynéném szabolcsi nyelvjárásában: freccsentve.) Szomorúan vártam a kétheti hazautazásokat, hogy végre valami valódit egyek.

Aztán valahogy elvetődtem a Fehérvári úti csarnokba. Nem jártam korábban zöldségpiacon soha, nem is értettem, hogy működik az a sok árus, hogy válasszak közülük? Hetekig minden nap kijártam és csak bámultam a sorokat, nem mertem odamenni a termelőkhöz, mert féltem tőlük. Lassanként elkezdtek kóstoltatni, azt hihették, nincs pénzem, és megsajnáltak. Végül évekre ott ragadtam. Megtaláltam azt a közösséget, amiben felnőttem: egy közösséget, ami a megélhetés köré szerveződik, és az összetartó ereje a kölcsönös bizalom.

A Fehérvári úti csarnok Dél-Buda legnagyobb piaca, irdatlan kínálattal: a földszinten nagybani árusok és boltok, az első emeleten savanyúságosok, hentesek és a termelők, a másodikon pedig étkezdék és talponálló borkimérések látják el azt a rengeteg embert, akiktől szinte mozdulni se lehet péntek-szombatonként a sorok között. Dél-Buda összes nyugdíjasa ide özönlik, őket érdemes figyelni, ha az ember nem tudja, mit válasszon.

Persze oda kell figyelni, mit veszünk, mert valóban van, aki rásózza ezer forintért a kiló brokkolit. Az valószínűleg nem is saját termés: jól meg kell nézni az árust és a portékáját is. Ha az ember rákérdez, hogy honnan hozza, hogyan termeszti az áruját, készséggel válaszolnak. A többség Budapest környéki falvakból jön, vagy akár külső kerületekből, Budafokról, Csepelről.

Ezen a piacon tanultam meg, hogy Budapest nem egy egységes, személytelen massza, kétmillió kívülálló homogén halmaza, hanem egymást átfedő közösségek laza szövetsége - és ahol ez a szövet erősebb, ott jobb élni.

***

Fehérvári úti piac
Fotó: Takács Mária Sokat számít, hogy mennyit utazik az áru. Sokszor olcsóbb az import alma, mint a hazai, de valójában többszörösen megfizetjük a nyomott áron vett élelmiszereket. Az elpöfögött üzemanyag szennyezi a levegőt, és a benzinre adott állami támogatásokat is az adófizetők pénzelik. A szállításon rengeteg időt lehet megspórolni: míg az import áru napokat, néha heteket áll raktárakban - ahol viasszal, gázzal, elektromos hűtéssel próbálják tartósítani -, addig a helyi termék frissebb. Az epret, salátát a gazdák aznap reggel szedik, amikor a piacra hozzák. Az utaztatás költségét a termelőkre verik rá: egyre alacsonyabb áron veszik át a terményeket, és így tönkremennek a kistermelők, családi gazdaságok. Márpedig ha a helyi gazdaságok bajban vannak, akkor a helyi gazdasági rendszer is bajban van - ki tartja el a sok tönkrement földművest? De mindez eltörpül a fogyasztó elemi igénye mellett: az áru legyen jó minőségű - azaz nem utóérlelt vagy túlérett, felfújt műtrágyás, hanem egészséges, lehetőleg szabadföldi, érett és tápláló: ilyet csak olyan élelmiszer tud, amit a környéken állítanak elő.

Kapcsolódó cikkek: Konferenciák népe 1. | Az én piacom | Az én piacom | Piac-kutató: Ingyensajt, biohal, gumipálma | Piac-kutató: Gyökerek