Amíg az épület felújítása zajlik, a befogadott családok a tető alatti közös térben húzzák meg magukat. Külön szoba itt is jut, a fürdőt és a konyhát viszont közösen használják a többiekkel.

Alig három hét telt el azóta, hogy ugyanebben a tetőtérben sajtótájékoztatón jelentették be: uniós forrásokból és az ESZA Kht. pályázatán nyert pénzből, csaknem százmilliós költséggel újítják fel a zuglói, Szatmár utcában található, jelenleg családok átmenti otthonaként szolgáló épületet. Győri-Dani Lajos, az intézményt működtető Magyar Máltai Szeretetszolgálat ügyvezető alelnöke akkor azt mondta: az ideális megoldás az lenne, ha a befogadott családokat a munkálatok idejére kiköltöztetnék az intézményből, és amikor a kivitelezők levonulnak, a szépen megcsinált, modern lakásokba jöhetnének vissza.

De megteheti-e egy karitatív szervezet, hogy az építkezésre hivatkozva családokat tesz ki a menedékből, miközben a válság miatt folyamatosan nő az otthonukat elveszítő emberek száma? A válasz persze benne rejlik a kérdésben. A lakók problémájára nem az a megoldás, ha folyamatosan ázó falakban újra cserélik a régi vezetékeket (noha ez sem tűr már halasztást), nekik az a fontos, hogy legyen egy hely, amit az otthonuknak nevezhetnek, még ha a szabályok szerint másfél évnél tovább nem maradhatnak is itt.

Honnan jöttek? Minden évben akad közöttük néhány, aki a lakásmaffia áldozata, mások az albérletüket nem tudják tovább fizetni, megint mások a családjuk elől menekülnek, miután a hozzátartozók képtelenek elfogadni a magyar–roma kapcsolatokat. Hol az egyik, hol a másik fél löki ki a vegyes párokat. Az utolsó évben hatvanöt család fordult meg itt, 111 felnőtt és 183 gyermek. Volt közöttük olyan anyuka, aki egymaga kilenc gyermekével érkezett.

A körülmények ismeretében nem lehetett kérdéses, hogy a régtől esedékes átépítést „lakva” kell megoldani. A kivitelezők több szakaszban újítják fel az épületet, a kiürített lakásokból átmenetileg a tetőtérbe költöztették a lakókat.

Egymásik segélyszervezet talán választhatta volna az egyszerűbb utat is. A Máltai Szeretetszolgálat esetében legalábbis viszszás lett volna, ha az építkezés idejére kiüríti a házat. Tizenkilenc évvel ezelőtt a kapu előtt tartott tüntetéssel éppen ő akadályozta meg, hogy a zuglói önkormányzat kiürítse a Szatmár utca 26. néven hírhedtté lett nyomortanyát.

A Szatmár utca 26. szám alatti ingatlan történetét Buday Kornélia kultúrantropológus dolgozta fel. Kiadatlanulmaradt könyvében olvasható, hogy az építkezés 1906-tól 1910-ig tartott. Maga az ingatlan tulajdonképpen két különálló épület, bár a házak az udvarban majd’ összeérnek. A telken egy nagy és negyvennégy kicsi lakást alakítottak ki. Sokak szerint az apró, húsz-egynéhány négyzetméteres helyiségekkel telezsúfolt házakat talán nyilvános háznak szánták, bár az első évtizedekben inkább munkáscsaládok lakták.

Tény azonban, hogy a prostitúció egészen a kilencvenes évekig vissza-visszatérő üzletnek bizonyult, nem egy egyedül élő nő fogadott rendszeresen idegen férfiakat a lakásában. Az épület állaga a húszas évektől egyre romlott, 1952-es államosítása után többször is leírták, hogy bontása indokolt, ez azonban mindig elmaradt.

Az 1985-ben a 45-ből már csak húsz lakás volt használatban. Legalábbis hivatalosan. Az első üresen álló lakást 1983-ban törték fel, majd egyre többen érkeztek, főleg vidékről a fővárosba költöző roma családok jöttek. 1989-ben az önkényes lakásfoglalók száma már elérte a kétszázat.

„Majdnem minden héten jött egy újabb család. Vagy mulatoztak, vagy verekedtek. Nyáron minden éjjel hajnalig szólt a zene, itt táncoltak a folyosókon. Ezek már majdnem mind ültek börtönben, nem féltek valakibe beleszúrni a kést. Egy-egy ilyen verekedésnél mindenki ott állt és kiabált. Azok a magyarok, akik itt laktak a környéken, már nem is jártak erre. Egyszer leütötték a postást, azóta az sem jött. Ha valamelyik nénihez jött az orvos, jött pár rendőr is vele.” (Részlet Buday Kornélia egyik régi lakóval készített interjújából.)

Az előzmények és a körülmények ismeretében a XIV. kerületi önkormányzat a Szatmár utca 26. szám alatti ingatlan bontásáról határozott. Civil szervezetek, köztük a Máltai Szeretetszolgálat képviselői arra próbálták rávenni az illetékeseket: a közelgő tél előtt ne tegyenek gyermekes családokat az utcára. A hivatal vezetése azonban 1991. november 7-re kitűzte a bontást. Az épület előtt rendőri kísérettel felvonultak a munkagépek, de jelen volt számos alapítvány és civil szervezet is.

„A kilakoltatás napján felsorakoztak a nagy teherautók, mi meg beálltunk az ajtóba, mert nekünk az önkormányzat azt ígérte, kapunk időt arra, hogy megelőzzük huszonhat család utcára kerülését. SoltOttilia a maga módján kiabálni kezdett, őt elvitték a rendőrök, mert nem ismerték fel, de azután kiderült, hogy országgyűlési képviselő, és az nem úgy van, hogy a járőrök csak úgy elvisznek egy képviselőt. Akkor a végrehajtó azt mondta, most nem tudja, mit kell csinálni. Mindenki bement a polgármesteri hivatalba, a rádiók, tévék az utcán várták a fejleményeket. Én azt mondtam, így ahogy van, adják oda a házat, és innentől kezdve nem kérünk semmit. Mi be fogunk költözni és valami meg fog változni.” (Részlet Buday Kornéliának Vecsei Miklóssal, a Máltai Szeretetszolgálat alelnökével készített interjújából.)

A zuglói önkormányzat ötven évre térítésmentesen bérbe adta a Szatmár utca 26. alatti ingatlant a Máltai Szeretetszolgálatnak. Lakottan, az ott élők minden problémájával együtt. A szerződésbe beleírta az épület veszélyeire figyelmeztető statikai szakvéleményt is.

A következő napokban a szeretetszolgálat önkéntesei beköltöztek az egyik lerobbant lakásba. Az első intézményvezető emlékei szerint olyan állapotban volt a helyiség, hogy a táskáját sem tudta hová letenni. Az volt az első, amit rendbe tettek. Onnan kezdve mindig volt ott valaki, akihez a lakók a problémáikkal fordulhattak. Először az udvaron bóklászó gyerekek merészkedtek be a máltai irodába, ahol játszani, rajzolni tanították őket.

A jogszerű bérlőket az önkormányzat máshol helyezte el, a megüresedett helyiségeket a Máltai Szeretetszolgálat osztotta el a többi család között, hogy a sokgyermekesek jobb körülmények közé kerüljenek. Új családok beköltözését már nem engedték meg. Lakva, hoszszú hónapok alatt ismerték meg a házban élő népességet. Rávették őket, hogy a szemetet ne a földre öntsék, éjjel ne ordibáljanak az utcán, a hifit ne az ablakba tegyék ki. Az éhező családoknak a szeretetszolgálat ételt osztott, a gyerekekkel tanultak, a felnőtteknek segítettek munkát keresni. A bűnöző életmóddal felhagyni nem tudók maguktól álltak tovább. A maradók élete lassan megváltozott.

„1994-ben kijött a börtönből egy Gyula nevű férfi, akinek a felesége ott lakott a Szatmár utcában, és valaki mástól terhes lett. Gyula telefonált, hogy szerinte ezért mi vagyunk a felelősek, estére kér egy lakást. Azt is mondta, bejön a Máltai Szeretetszolgálat központjába és lelövi az első embert. Mondtam, inkább én meglátogatnám, mert én vagyok a felelős a válaszért. Elindultunk Sebestyén Pistivel, mentünk át az Árpád hídon és végig rózsafüzéreztük az utat. István kezében mindig ott volt a rózsafüzér, akkor is, amikor ebédet osztott. Amikor megérkeztünk, rájöttünk, hogy nem is félünk. Beléptünk és Gyula elkezdett ordítani. Pár percig ordított, azután lehalkult és leült. Elmondta a baját, mutatott egy-két levelet, aztán egy sokórás beszélgetés következett, amiben szerelemről, szexualitásról, hűségről, magyar emberről és cigányról, alkoholról és önuralomról esett szó. Gyula, ez az izomagyú ember hihetetlen hitelesen közvetítette a fájdalmát. Elmesélte, hogy végül hazahozta az asszonyt, igaz, eltörte a kezét, de ő szereti a feleségét.” (Részlet Buday Kornélia Vecsei Miklóssal készített interjújából.)

1992 decemberétől portaszolgálat működik a házban. Az első három őr a lakók közül került ki, foglalkoztatásukhoz a munkaügyi központ nyújtott segítséget. Este tíztől zárták a kaput, a hangoskodókat a saját szomszédaik intették csendre. Korábban, ha mentőt kellett hívni, a sarki zöldségest rohanták le, aki halálra váltan engedte át a telefonját. Most elég volt a portásnak szólni, hogy telefonáljon az ügyeletre, és kijött az orvos – immár egyedül, rendőri kíséret nélkül.

A ház felújításánál, a tetőtér beépítése során a lakók nagy része legalábbis segédmunkásként ott volt. Mire a szükséges megerősítési munkálatok elkészültek, már csak tizennyolc család lakott a Szatmár utca 26.-ban. Sokan visszaköltöztek vidékre, a rokonok közé. Mások a szociális munkások segítségével kerestek nagyobb, komfortosabb otthont maguknak. A környék lecsendesedett. Az önkormányzat segítségével megkezdődött az átalakítás, melynek során tizenhat lakást alakítottak ki az épületben. Valamennyit konyhával, fürdőszobával.

– A Szatmár utca 26. alatt ma két családok átmeneti otthona található, egyenként negyven lakóval. Van egy tizenhat férőhelyes anyaotthonunk és négy úgynevezett kivezető lakás – mondja Kovács Mária, a januárban kezdődött beruházás koordinátora. A munkát az tette szükségessé, hogy az 1997-es átépítés során csak a lakások kialakítása történt meg, a vezetékek cseréjére, szigetelési munkálatokra, pláne akadálymentesítésre akkor nem futotta. Most mindezt pótolják, de lesz lift, tanulószoba, könyvtár és számítógépes helyiség is. Az építkezés közben folyamatosan 116 lakóról gondoskodnak. Persze, ezek a lakók már rég nem azok, akikkel annak idején átvették a házat.

Kanalas Ilona párjával és másfél éves kisgyermekével egy békásmegyeri otthonból érkezett néhány hónapja a második emelet 1-es lakásába. Korábban a nővéréékkel éltek közös háztartásban, de az állandó veszekedések miatt el kellett jönniük otthonról. Párja munkát keres, ő gyesen van, szociális lakásra beadott pályázatukat nemrég utasította el a zuglói önkormányzat.

Bognár Szilvia és Bódi János öt évig lakott albérletben, ahonnan a főbérlő nemrég arra hivatkozva tette ki őket, hogy rokonainak kell a hely. Ehelyett másoknak adta ki a lakást, többért. A férfi kézbesítőként dolgozik, munkaideje reggel négytől hétig tart. Keresetéből az itt előírt előtakarékosság jegyében havi 30 ezer forintot kell félretennie. Korábban nem tudtak takarékoskodni, itt muszáj. A tetőtéri átmeneti elhelyezés ugyan nem tetszik nekik, de miután nincs hová menniük, megbékélnek a körülményekkel.

Legfeljebb a citromleves üveget is elzárják majd.

Kapcsolódó cikkek: Az uzsorás és az Élet utcája | Akarat kérdése | Út a munkához: az útiköltség hiányzik | Új Trianon készül? | Szociális és Munkaügyi Érzéketlenség